Az történt - mindenféle megfontolásból -, hogy a könyves blogot, ami egyrészt úgyis béna volt, másrészt kudarcba is fulladt, nem annyira hirtelen felindulásból, mint inkább egy éve tartó tervezgetés és tologatás után integráltam a "nagy" poggi.hu birodalomba.

Igen ám, de a poggi.hu birodalom mostanában, nem annyira hirtelen felindulásból, mint inkább egy éve tartó tervezgetés és tologatás után, aktív ráncfelvarráson esik át és nem mellesleg egy darabig össze-vissza költözött, amíg nem tudta elfoglalni az állandó helyét.

Akárhogy is, mindezeket a bejegyzéseket, és az esetleges újabbakat is ettől kezdve itt találhatod meg.

Ahányszor csak végigsöpör a könyvesblogokon egy-egy újabb add-tovább fogócska, mindannyiszor kellemetlen érzések tömegét élem át. Először is borzasztóan irigykedem mindazokra, akiket már elért, és vágyakozom rá, hogy valakinek én is eszébe jussak. Ennek, persze, pontosan tudom, hogy nagyon kicsi az esélye, hiszen nem vagyok barátságos, és nem szeretek ismerkedni. Így aztán fokozatosan átváltok a boldogtalanságra, rájövök, hogy engem soha senki nem szeretett, és soha nem is fog szeretni, és nem tartozom sehová, és milyen rémesen rossz is nekem. Innen pedig már csak egy aprócska lépés választ el attól, hogy egyenesen ostobaságnak tituláljam, hogy egy belső kör díjakat osztogasson egymásnak, és nekem akkor se kellene, ha könyörögnének érte, hiszen vagyok hozzá elég sznob, hogy felette álljak az ilyen pórias szórakozásnak.

Örökös hála illeti hát a bűbájos Norint, aki remélhetőleg egyszer és mindenkorra kigyógyított ebből a rendkívül konstruktív önigazolásos ördögi körből, és nemes egyszerűséggel továbbította nekem a Kreatív Blogger Díjat, amivel nagyon boldoggá tett, és nem mellesleg megtisztelt, mert amikor éppen nem vagyok sznob, szoktam tudni, hogy valójában annyira azért nem vagyok se fontos, se jelentős.

Nos, a játékszabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Következzen tehát hét bűnös titkom a könyvek és az olvasás világából:

* Botrányosan sok kötelező olvasmányt nem olvastam el soha. És a legtöbb esetben nem is buktam le. Néha bűntudatom van a nagyon alapvetők miatt.

* Folyamatosan olvasok, gyakorlatilag bármit, ami a kezembe kerül, szünetet sem tartok két könyv között, nehogy véletlenül élni is kelljen közben. Mégis csak a töredékükről írok bejegyzést, talán azért, mert nincs időm egyiket sem átgondolni, hiszen máris a következőt olvasom.

* Hajlamos vagyok egész éjszaka, néha reggelbe nyúlóan olvasni, amíg a végére nem érek a regénynek. Még akkor is, ha csak egy-két órát tudok utána aludni, vagy egyáltalán semmit.

* Mindig és mindenhol olvasok, a buszon, a boltban a pénztárnál, néha még az utcán is. De a legjobban a kádban szeretek, csak sajnos néhány fejezetenként újra kell engedni meleg vizet.

* A könyvespolcom átrendezése megtisztulási rítus. Az irodalom ábécérendben van ,csak az változik, néha elkülönítem a non-fictiont, néha pedig besorolom közéjük, már olyan is volt, hogy kulcsszó szerint.

* Notórius újraolvasó vagyok. Szeretek újra ellátogatni azokra a helyekre, ahol már jártam. Elég ritka az olyan könyv, amit csak egyszer olvasok el, bár az elmúlt években kezdenek már gyakoribbak lenni.

* Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél.

Van a díjnak egy melléklete is, mégpedig a következő:

Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, és ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!

Ezt úgy fogtam fel (nem szerepel a szabályok között) hogy olyan könyveket választok, amik az én szívemnek nagyon kedvesek, de mintha nagyon kevesen olvasták csak volna őket, és ezúton ajánlom fel mindegyiküket szerető örökbefogadó szülőknek. A sorrend - természetszerűleg - teljességgel esetleges.

1. Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
...mert csordultig tele van csillogó boldogság- és bánatmorzsákkal.

2. Peter Hartling: Öreg John szobát és eget meszel
...mert az idősekkel nem mindig könnyű, de néha nagyon szép.

3. Sheila Hocken: Emma meg én
...mert lehet humorral is tekinteni önnön fogyatékosságainkra, a testiekre épp úgy, mint a személyiségbeliekre.

4. Kiss Ottó: Javrik könyve
...mert Javrik annyira jó fiú.

5. Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek
...mert annyira, de annyira gyönyörű és felkavaró és csodálatos.

6. E. Lockhart: A pasilista
...mert a ronda borító intelligens lányregényt takar.

7. Robert Cormier: A csokoládéháború
...mert nem mindig okos ötlet megbolygatni a világmindenséget.

8. Csepregi Tamás: Szintetikus álom
...mert igenis lehet szeretni Budapestet, és mert annyira szépen összefutnak benne a szálak.

9. Jude Deveraux: Madame Zoya látogatói
...mert bár a szöveg néha megbicsaklik, a történet van annyira jó, hogy elviszi a hátán a hibákat.

10. B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr
...mert negédes felhangoktól mentesen is lehet erkölcsről, bölcsességről és élettapasztalatról beszélni.

+1. C. D. Payne: Lázongó, Leláncolt és Száműzött Ifjúság
...mert iszonyú vicces mind a három.

Rendhagyó módon nem továbbítom se a díjat, se a 10+1 könyvet senkinek. Egyrészt azért, mert már mindenki mintegy két hete túltette magát rajta, másrészt pedig azért, mert nem is nagyon ismerek senkit. De legyen így: továbbadom mindazoknak, akik ezt most itt olvassák, és akik éppen annyira szerették volna megkapni, mint én, de senki sem gondolt rájuk.

Mostanában - az elmúlt években -, amióta tudatosabban olvasok, mint régen, rendszeresen gyötörnek kételyek. Egészen pontosan az a kérdés aggaszt mélységesen, hogy biztos jó dolog-e olvasni, értem ezalatt azt, hogy hasznos-e, egészséges-e, produktív-e. Vezet-e valahová. Mert az nem kérdés, hogy én végtelenül élvezem, és nagyjából a túlélésem kulcsa, és nem hiszem, hogy tudnék írott szó nélkül élni. Mégis, egészségtelennek gondolom azt, ahogy a tulajdon életem elől is a könyvek közé menekülök.

De amikor a miértek körül kezdek kutakodni, rendszeresen falakba ütközöm. Miért is erőltetjük, hogy minden gyerek olvasson? Miért is nem elég, ha az olvasás csupán egy régimódi szubkultúra élvezetévé válik? Miért fontos nekem személy szerint, és miért fontos a világnak, ha fontos egyáltalán?

Megvan nekem is valahol A Félőlény, de a két évvel ezelőtti költözés óta nem találom. Nem olvastam korábban, megvettem, aztán feltettem a polcra, és eltűnt. Aztán, nem is olyan régen megszólított a könyvtárban, és hazahoztam, és valami váratlan és megmagyarázhatatlan történt. A lehető legmeglepőbb forrásból kaptam egyszer csak megnyugtató válaszokat.

A világ tele van veszélyes és szörnyű dolgokkal, gyakorlatilag egy élhetetlen világban élünk. Nincs menekvés, mindenhova beférkőzik a gonosz, az elviselhetetlen. Nincs más megoldás, mint megteremteni a magad kis mikrokozmoszát, amit a magad képére formálhatsz, a magad történeteivel, a magad gondolataival. Nem több, mint egy kuckó a Kiserdő mélyén, ahova visszavonulhatsz a világ elől.

Mert a történet több, mint a könyv maga. A könyv pusztán tárgy, és mint olyan, múlandó. De ami benne foglaltatik, ha már bőr alatt van, örök. És ha gondosan kipárnázzuk magunkat "bőr alatt" történetekkel, gondolatokkal, és tapasztalatokkal, akkor attól kezdve nem tud ártani nekünk a világ összes szörnyetege sem, nem tudnak megvezetni, nem tudnak becsapni, és van hova visszavonulnunk feltöltődni.

Olyan bájosan, olyan szeretettel, és olyan magával értetődően közölte ezt velem Békés Pál, hogy sírhatnékom támadt tőle. És egy kicsit még most is.

Vélhetőleg nagyon cukormázas lesz ez most, de muszáj leírnom: olyan ez, mint ha kételyeim támadtak volna a választott hitvallásomat illetően, és egy felsőbb hatalom megnyugtatóan eloszlatta volna őket. Olvasó vagyok. Az is voltam az elmúlt hosszú évek során, és az is maradok. Nincsenek már kételyeim.

Kicsinyes tőlem, tudom. De ahányszor meglátom, hogy karakter, sikoltozni tudnék. Van rá szép magyar szó, úgy mondják, hogy szereplő. Próbáltam lenyelni a kitöréseimet, győzködtem magam, hogy csak túlérzékeny és finnyás vagyok. Aztán fellapoztam mindenféle kézikönyveket, és az alábbi eredményekre jutottam:

character

1. jelleg, jellemző vonás, saját(os)ság
2. jellem, karakter man of character jellemes ember
3. karakter, betű
4. szereplő, alak, figura
5. (különös) alak, pofa shady character gyanús, zűrös figura
6. [írott] referencia

Lázár-Varga: Angol-Magyar szótár, 2009., 174-175. oldal

karakter gör

1. jellem
2. jellemszilárdság, lelkierő
3. jellegzetesség, jellemző vonás
4. nyomd írásjel (betű, szám, stb.); vmely meghatározott fajtája
5. inf több elemből kialakított írásjel

(Bakos : Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, 1997., 382. oldal)

karakter

* jellem
* lelkierő, jellemerő, jellemszilárdság
* jelleg, jellemző vonás, jellegzetesség
* betű, írásjel, leütés

(Tótfalusi: Idegen szavak magyarul, 2001., 135. oldal)

karakter

<vkié> jellem
<vmié> jelleg

szereplő

<irodalmi műben> alak
<darabban, filmben hivatásszerűen játszó, kül. ha férfi> színész
<eseményben, tevékenységben:> rész(t)vevő
<ill. műsorban, rendezvényenyen> közreműködő
<aki vhol ott van, vmiben részt vesz> jelenlevő

(O. Nagy - Ruzsiczky: Magyar szinonimaszótár, 1980., 192. és 370. oldal)

karakter

* jellem, hajlam, természet, alaptermészet, lelkialkat
* jelleg, jellegzetesség, sajátosság, jellemző vonás
* egyéniség, jellemszilárdság, lelkierő
* (szak) írásjel, betű, leütés

szereplő II (fn)

* színész, aktor (rég), statiszta, figurás (rég)
* alak, figura

(Kiss: Magyar szókincstár, 2001., 415. és 796. oldal)

karakter

'jellem'; jelleg': a táj délszaki karaktere
'<összetétel előtagjaként> egy-egy uralkodó jellemvonást kidomborító': karakterszínész, karakterszerep
'<számítástechnikában> a szöveg alapegysége, egy betű, szám, írásjel vagy szóköz'

* Nemzetközi szócsalád a latin character ('bélyeg'; 'sajátság') nyomán; ez a görög kharaktér ('véső, véset, bélyeg, jelleg, jellemvonás') átvétele, forrása a kharasszó, tkp. kharak-szó ('bevés') ige.

(Tótfalusi: Idegen szavak etimológiai szótára, év nélkül, 195. oldal)

konklúzió :) összegzés

Az angol "character" szó jelent többek között szereplőt is, de a magyar nyelv külön szót használ rá.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Most sokkal jobban érzem magam. :)

Eddig is tudtam, hogy vannak könyvek, amiket bizonyos korban kell elolvasni ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Ha elmulasztod a megfelelő pillanatot, akkor nincs mit tenni, a kár megesett, és nem lehet már orvosolni. A Szív olyan könyv, ami mindig a látóteremben volt: épp csak saját példányom nincs belőle. Mindenütt láttam, többször ajánlották is, még talán meg is fogdostam, de nem olvastam el egy számjegyű koromban.

Nem rossz könyv, nem is volna tisztességes ilyesmit állítani. Mélységesen kedves. Telis-tele van érzelmekkel, és nem ám a közel-kelet európai visszafogott fajtával: csupa túláradó öröm és bánat, csókok, könnyek, ölelések. Mindenki mindenkit megérint, tanárokat, szülőket, osztálytársakat, idegeneket, annyira intenzíven, hogy már néha-néha lúdbőröztem tőle.

Adva van közel ötven, tíz év körüli kisfiú, egy olasz népiskola harmadik osztálya, egy szomorú, ámde bölcs és szeretetteli tanító. A másodlagos szereposztásban jelen van egy erkölcscsősz édesapa és egy csupa szív anyuka. Folyamatosak a történések, csupa apró-cseprő mindennapi jelenség, amikből felépül az elemisták élete - semmi különleges. A cselekménynél sokkal fontosabb az érzelmi hangszín, ami megüli az egész kis zöld könyvet. Csupa Erkölcs, Nemesség, Hazafiság, Helyes Viselkedés és Jóság, így, csupa-csupa nagybetűvel.

Enrico naplójában örökíti meg a tanév történéseit, de kissé rendhagyó napló az övé, ugyanis nem a szigorúan titkos típusba esik. A szülei is olvassák, a nővére is olvassa, és időről időre hozzáteszik a maguk véleményét, leveleket írnak a helyes ösvényről időnként letérő kisfiúnak. Enrico mindannyiszor magába száll, és helyrehozza az okozott, többnyire nem túl komoly kárt.

Ezen felül pedig minden hónapban lediktál a tanító úr egy elbeszélést egy kiváló olasz hazafiról, akik többször adják életüket a nemes célért, mint ahányszor nem, és ezek a történetek szintén bekerülnek a naplóba. Szájbarágós, erkölcsnemesítő olvasmányok ezek, megvallom, egyszer-kétszer már kedvem támadt átlapozni rajtuk, vagy félhangosan tippelgettem, hogy "ez is meghal-e a végén".

A lényeg azonban nem ez. Nem az, hogy kicsit nehezen rágtam át magam rajta, csaknem egy hétig küzdöttünk egymással, Enrico meg én. Nem is az, hogy kissé negédesnek és megmondósnak találtam. Hanem az a fontos - és itt a hangsúly -, hogy nincs elvi hiba a könyvben. Következetes, ugyanazt a hangulatot, ugyanazt az életeszményt követi az első oldaltól az utolsóig (és nem direktebb, mint mondjuk Eleanor H. Porter Pollyanája az Élet játékában). Biztosra veszem, hogy ha tizenöt évvel korábban olvasom, ha kedvenc könyvem nem is lesz, de élveztem volna.

És ez a gondolat vezetett el a legfőbb felismerésre végül: egy bizonyos korig a gyerekeknek ha nincs is szüksége rá, de szívesen veszik, vagy legalább is nem bánják a "megmondást". És alapvetően nincs is ezzel baj. Nem merek általánosítani, és minden gyerekre vonatkoztatni, de magamról tudom, hogy nagyon szerettem az olyasfajta útmutatást, hogy hogyan kell helyesen viselkedni, mi az etikus megoldása egy helyzetnek, és főleg, hogyan kell jó embernek lenni. Egyfajta kézikönyvet kerestem - és talán keresek még ma is - arról, hogy mik az élet játékszabályai.

A nagy kár csak az, hogy egy bizonyos kor fölött az ember már nem viseli jól a kinyilatkoztatást. Nem szereti, ha levonják számára a tanulságokat, és előre megrágják a mondanivalót. A másik nagy kár pedig az, hogy ennek a bizonyos kornak - bármennyi lett légyen is - már fölötte vagyok. Ezért nem tudtam maradéktalanul élvezni a Szívet.

Millió és egy módja van annak, hogy folytassunk dolgokat. Számtalan módon lehet hozzáállni, és korlátlanul rendelkezésre állnak végkifejleti variációk is.

Van olyan, aki már a kezdet kezdetén megmondja, hogy a történet, amit el kíván mesélni olyan nagy, hogy nem fogja tudni egy könyvbe belezsúfolni. J. K. Rowling már a kilencvenes években sem titkolta, hogy hét regényre tervezett. Görgey Etelka leszögezte, hogy a Csodaidők tetralógia lesz. Meg Cabot váltig állította, hogy a Neveletlen hercegnő naplója tizenkettő, a Hívószám 1-800 pedig négy kötetes lesz, még ha ezekből végeredményben tíz és öt lett is. Nem tudom, mi volt a helyzet eredendően C. D. Payne Nick Twisp-trilógiájával vagy Henning Mankell Joel Gustafson-sorozatával, de nekem mindkettő elég tudatosan tűnt három- illetve négykötetesnek.

Olyan is van, aki csak azt ígéri meg, hogy folytatni fogja, de nem tisztázza, hogy meddig. Tart, ameddig tart. Példának okáért említeném Douglas Adamset és a Galaxis útikalauzt, Arthur Ransome-ot és a Fecskéket és a Fruskákat, Sue Townsendet és Adrian Mole-t, Laura Ingalls Wildert, Louisa May Alcottot és a Kisasszonyokat, Lucy Maud Montgomery-t és Anne Shirley-t, Tove Janssont és a Múminokat, vagy a szívem csücskeit, Lawrence Blockot és Bernie Rhodenbarrt, a betörőt. (Említhetnék még, főleg a gyerekirodalomból ezeknél sokkal brutálisabb példákat is, mint mondjuk Thomas Brezina komplett munkásságát, vagy a számomra érthetetlen módon népszerű Geronimo Stiltont.)

A leggyakoribb eset, amennyire meg tudom ítélni, mégsem ez, hanem az, amikor a szerző ír egy sikeres könyvet, és képtelen elszakadni a sikertől vagy a szereplőitől vagy a világtól, amit megalkotott, és ezért aztán folytatja tovább, ír még egyet, vagy ír még sok másikat. Ebben a családban több altípust tudok megkülönböztetni, például van, amikor jól sikerül, és van, amikor nem.

Tipikusan jól sült el, mikor Philip Pullman az Északi fény című regényét átnevezte Arany iránytűnek és írt hozzá még két nagyon jó kötetet. A három együtt átütő erejű tud lenni, de a folytatások agyonvágták azt a katarzist, amit csak az Északi fény tudott magában adni. Jól sikerült az is, mikor E. Lockhart úgy találta, hogy a The Boyfriend List (magyarul A pasilista címmel jelent meg, a folytatásai nélkül, nagy bánatomra) méltó még folytatásokra. Jó a második és a harmadik könyv is, igazán nagyon jó, hiteles és okos, éppen olyan, amilyennek az intelligens lányregénynek lennie kell, és nem kételkedem (legfeljebb aggódom) a negyedik, és egyben utolsó színvonalát illetően sem. De mivel mind a három egyformán jó és okos, már nem is olyan nagy szám, hogy a Pasilista mennyire jó volt.

Mostanában olvastam egy olyat is, ami talán egyedülálló ilyen szempontból, mikor a folytatás csak egészen lazán kötődött az első kötethez, utaltak persze rá, beszéltek róla, hiszen az egész új történet a régire épült, de teljesen másról szólt, más volt az elbeszélője is, és mégis sikerült teljesen más fénybe vonnia az első kötetet. Szívesen mondanék címet is hozzá, de ez egyelőre nem publikus, viszont ha valaki tud még ilyeneket, mindenképp jelezze.

De a legjellemzőbb, sajnos, amennyire megfigyeltem az az eset, amikor a folytatás egyszerűen nem tud akkorát szólni, mint az eredeti szólt. Török Sándor csodát művelt a Kököjszi és Bobojszával, és be is fejezte a történetet, mikor Andristól búcsút vettek a törpék. Ezek után súlyos stratégiai hiba volt a Gilikotiban átruházni őket Andris kishúgára, ezzel Kököjszi és Bobojsza a saját lojalitásukat hazudtolták meg. Szalay Lenke a Mogyoró (és talán a Mogyoró kinövi a kabátját) után már nem tudott mit kezdeni a kislánnyal, hiába lett belőle nagylány, nem volt már bájos, nem volt már olyan. Ken Follett-et nem olvastam, de hasonló véleményeket hallottam a Katedrális - Az idők végeztéig vonalról is. Robert Cormier Csokoládéháborúja remekmű, a Túl a csokoládéháborún már csak egy átlagosan jó regény. Chris Moore-tól a Biff evangéliuma annyira jó, amennyire csak vicces könyv jó lehet, A leghülyébb angyal pedig annyira rossz, amennyire csak olvasható könyv rossz tud lenni. Lois Lowry: Az emlékek őre egy nagyon jól kitalált világban játszódó (bár nem túl eredeti) történet, de a Valahol, messze és a Hírvivő, ami egy szomszédos világot, és a kettő összekapcsolását próbálja megmutatni már közel sem olyan jól kitalált, és nem túl eredeti történetet mutat. Hector a boldogságnak nem hiába eredt a nyomába (Francois Lelord) de amikor a szerelmet kutatta, az kifejezetten unalmas volt, bár az új könyv, a Hector a múló idő nyomában kicsit kompenzált érte. Sokat lehetne még mondani. Celia Rees: Bűbájos Mary és utána a Farkasszem, Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja és utána a Szirmok a hamuban. P. L. Travers első három Mary Poppins kötete, és utána a további kettő. Meg Cabot: Egy igazi amerikai lány, és a semmitmondó folytatása.

És még olyan szerzők is vannak, akik egyszer kitaláltak szereplőket, és soha többet nem tudták elengedni őket. Hugh Lofting és Doktor Dolittle, L. Frank Baum és Oz országa, Arthur Ransome és a Walker gyerekek, G. Szabó Judit és Anikó, Mari és Éva, L. M. Montgomery és Avonlea lakói, Louisa May Alcott és a Kisasszonyok...

Talán érdemes lenne listába szedni azokat a szerzőket, akik kategorikusan elzárkóznak a folytatásos regény elől. Legjobb tudomásom szerint Kurt Vonnegut például nem írt folytatásokat (igaz, voltak visszatérő szereplői), de így volt vele Szabó Magda is, és így van vele Nick Hornby, vagy Jodi Picoult (bár nála is vannak újra felbukkanó szereplők). Kik vannak még?

Volt már dolgom trükkösebb könyvekkel is. Olyanokkal, amikről csak a végén derül ki, hogy ennek még lesz folytatása is, mégpedig onnan, hogy az utolsó oldalon még mindig egyetlen felmerült kérdést sem válaszoltak meg. Adott esetben átrágod magad, mondjuk négyszáz oldalon, és a végére nem oldódik meg semmi. Ez egy tisztességtelen műfaj, ettől, ha idején észreveszem a veszedelmet, óvakodom.

A másik, amitől szintén óvakodom, az a szerző halála utáni folytatás. Ennek két típusát ismerem, az egyik a hullarablás esete, a fiókok felforgatása és a számítógép jelszavának feltörése, mint mondjuk Vonnegut és az Ördögcsapda vagy Douglas Adams és A kétség lazaca esetében történt. (Mind a két kötet itt van a polcomon, és lehet, hogy soha nem fogom egyiket sem elolvasni. Egyrészt meg kellett vennem őket, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha nem tettem volna meg, másrészt viszont az elolvasásuk szóba sem jöhet, mert azt sem bocsátanám meg magamnak.) Tudtommal készült Nabokovnak is egy kötete azzal a szlogennel, hogy "A regény, amit a Mester soha nem akart, hogy napvilágra kerüljön", ami már önmagában is kiborító. (Salingert nem sorolom ide, úgy tudom, ő egyértelműen kódolta, hogy mit lehet kiadni, és mit nem. És mivel ő határozottan nem akarta, hogy az írásai még életében megjelenjenek, az ő utódjainak eljövendő cselekedetei más megítélés alá esnek, mint amikor félkész, soha nem közönségnek szánt szövegek kerülnek nyomdába.)

A másik típus az, amikor a hagyaték kezelői / jogtulajdonosok felkérnek valakit, hogy a szerző után maradt jegyzeteket rendezze könyvvé. Ebbe a kategóriába aktuálisan Eoin Colfer Galaxis-parafrázisa, a Ja, és még valami.. esik, vagy, kevésbé aktuálisan, de annál felkavaróbban Virginia C. Andrews, aki más hosszú évtizedek óta halott, de a nevében még mindig jelennek meg új könyvek, amiknek már semmi közük az ő jegyzeteihez és terveihez sem - és történik mindez a családja felbujtására és támogatásával.

Hogy mindezt miért szedtem listába, és miért izgat ennyire a folytatás lehetősége és mikéntje? Hát, ez bizony nagy kérdés. :)

Sosem voltam még huszonöt éves, de hiszem, hogy végtelenül zavarba ejtő élmény lehet. Tudniillik, alapvetően akárhány évesnek lenni meglehetősen zavarba ejtő élmény, a huszonöt éppen csak azért különös, mert Erlend Loe főhőse éppen annyi idős, amikor mindenféle dolgok történnek vele.

Először is, a bátyja elutazik valami A-betűvel kezdődő helyre. Afrikába talán, de az is lehet, hogy Amerikába. A névtelen főhősnek pedig nincs más dolga, mint beköltözni a báty lakásába, és minden nap átfaxolni a postát.

A másik dolog, ami történik, a következő: valamiféle megvilágosodása támad, ami arról szól, hogy az életben úgy tűnik, hogy a legtöbb dolognak nincs értelme. És ez a megvilágosodás arra készteti, hogy azon nyomban kiiratkozzon az egyetemről, és várja a választ (az Élet, a Világmindenség meg Mindent illető végső kérdésre, gondolom én).

A harmadik dolog, ami történik vele, főleg válaszkeresés közben, az az, hogy belebotlik egy könyvbe, Paul Davies professzor valamelyik könyvébe, ami olyan témákról szól, mint idő, tér, valóság és hasonlók. Amelyek mindegyike szintén határozottan zavarba ejtő, ha jól belegondol az ember, sőt. Minél jobban belegondol, annál inkább, ugye.

A főhősnek vannak tulajdonságai. Például remekbe szabott listákat tud írni. Aztán van neki két barátja, egy jó, meg egy rossz. A jó barátjával faxon érintkezik, a rossz barátjával inkább sehogy. Szert tesz továbbá egy piros gumilabdára és egy kisgyerekeknek szánt játékra, amit kis kalapáccsal kell ütögetni. Azt a gondolatot miszerint a játék megtisztít és boldogít, gyakorlatban is tesztelnie kell. (Szerintem sokban hasonlít ez az én terápiás esti hintázásaimhoz a teraszon.)

Ha a cselekményt el kellene mondanom, a következőt tudnám mondani: a főhős ül az üres lakásban, olvas, néha kimegy az udvarra beszélgetni egy ötéves gyerekkel, vásárol egy Volvót, és megismerkedik egy lánnyal, aztán elutazik New York-ba, és utána a dolgoknak kicsit több értelmük lesz, mint előtte volt, de nem sokkal.

Ám ennyiből levonnni azt a téves következtetést, hogy ez egy unalmas könyv, mindenképp botorság volna. A különös felépítés - listák, blogszerű gondolattöredékek, történetek, talált dokumentumok és anekdoták posztmodern váltakozása - meglepő és szórakoztató, de ez még mindig nem minden. Ez a zsebméretű kis könyv a jelentéktelen libazöld borítójával birtokában van valami másnak is, amit úgy neveznek, hogy stílus és egy másiknak, amit pedig úgy neveznek, hogy hangulat.

Igen, a történet és az elbeszélő is végtelenül naiv, ezt nem vitatom. De nem szerepel ugyanez nagy betűkkel a csomagoláson is, figyelmeztetésként? És elárulom, hogy a szuper szó is éppen ilyen indokoltan került a borítóra. Kedves, okos kis könyv. Úgy érzem, nagyon sok minden van még, amit igazán fontos lenne elmondani róla, de valahogy nem megy. Olvassátok el, hátha valaki rájön. Ma délelőtt  úgyis viszem vissza a könyvtárba, úgyhogy szabad a préda.

Winston Niles Rumfoord rendelkezik egy kivételes tulajdonsággal, amit egyesek neurózismentes bátorságnak neveznek, de valójában remekül leírható két másik szóval is, melyek a merészség és a stílus. Bizony, Mr. Winston Niles Rumfoord bőviben van merészségnek és stílusnak egyaránt.

Ellenben Malachi Constant úrnak a bátorsága a legkevésbé sem neurózismentes. Malachi Constant híján van a stílusnak, így az ő merészsége sokkal inkább vakmerőség és szerencse, mint bármi más.

Ezek a kiválóan megválogatott szavak - fájdalom - nem tőlem származnak. Csaknem pontosan így szerepelnek Kurt Vonnegut második regényében, A Titán szirénjeiben. Évek óta nem olvastam Vonnegutot. Nem mintha nem imádnám még mindig, mintha nem volna a legzseniálisabb ember a világon, egyszerűen csak képtelen vagyok túltenni magamat a halálán. Idén januárban vettem elő előbb a Majomház című novelláskötetet, aztán pedig márciusban a Galápagost, de nehéz volt, főként azért, mert alaposan felkavarodott a gyomrom a gondolatra, hogy Vonnegut nincs már.

Most mégis erőt vettem magamon, és tegnap délután és ma éjjel, két részletben újra végigolvastam A Titán szirénjeit. Jó döntés volt. Sok dologra emlékeztem még, rengeteg dologra pedig már nem. Akadt néhány gondolat, ami olvasás közben újra eszembe jutott. Szeretek újra elolvasni könyveket: olyan, mint újra elmenni egy helyre, ahol korábban nyaraltam. És csak úgy, mint egy nyaralásnál, nincs rá persze garancia, hogy ugyanolyan jól vagy rosszul fogom érezni ott magam, mint legutóbb. Nem emlékszem, hogy a Titánon mennyire éreztem jól magam legutóbb. Most viszont egész biztosan isteni volt.

A Titánról az alábbi nagyon fontos dolgokat kell tudni: A légköre nagyon hasonló a Földéhez, ezért emberi tartózkodásra alkalmas. A pályája egybeesik a Nap és a Kaszás-csillag között tartózkodó krono-szinklasztikus infundibulummal, ami a tér és főleg az idő olyan elhajlása, amely félelmetes tudással és képességekkel, de emellett szörnyűséges érzelmi terhekkel ajándékozza meg azt a szerencsétlent, aki belekeveredik. Tartózkodik továbbá a Titánon a krono-szinklasztikusan infundibulált Winston Niles Rumfoordon és kutyáján kívül a Tralfamador bolygó egy lakója, akinek küldetése van.

Hogy egészen pontosan kicsoda is Winston Niles Rumfoord, hogy miért kerül még három másik ember a Titánra, hogy miért dönt valaki úgy, hogy a Merkúr barlangrendszerének mélyén tölti élete hátralevő részét, hogy miért emigrálnak emberek a Marsra, hogy utána a Föld elleni hadviselésben hősi halált haljanak, csupa nagyon jó kérdés, de egyikre sem adok választ. Azért nem, mert Kurt Vonnegut végtelenül tisztességes íróként semmit sem titkol el az olvasója elől, és minden rejtélyt felold a számára. De azért sem, mert az én egyszerűsített kifejezésmódom nem tudná visszaadni azt a katartikus élményt, amit A Titán szirénjei nyújtani tud.

A Titán szirénjei, tudom jól, bármilyen szinopszis vagy fülszöveg vagy elemzés alapján végtelenül bizarr sci-fi-szerűségnek rémlik. Vélhetőleg az én ügyetlenül megválasztott mondataim se tűntetik fel más színben. Éppen ezért tartom fontosnak megjegyezni a következőt: a könyv valamennyi többé-kevésbé fő szereplője szörnyűséges dolgokat tesz és szörnyűséges dolgokat él át. Az esetek döntő többségében ennek valamennyiük tudatában is van. Időnként borzalmasan viselkednek, kilátástalan helyzetekbe hozzák egymást, és néha nagyon szeretném alaposan megrázni egyiküket-másikukat. Mégis, mindannyiuk minden cselekedete magyarázatot nyer, és mindannyiuknak megbocsáttatik. És nem azért, mert balekok vagyunk, akik mindent elnéznek egymásnak, és nem is azért, mert szegények, nem tudták mit cselekszenek. Egyszerűen csak azért, mert a vonneguti világkép szerint valamennyi emberi magatartásforma alapvetően ártalmatlan.

Talán ezért a legkedvesebb apróság számomra, amikor a piperkőc, újgazdag, semmirekellő Malachi Constant, miközben balesetek sorozatának lesz áldozata, átalakul nagyon is szerethető, érthető emberré, akit Unknak neveznek.

A könyvet az OKK - Online Könyvklub keretein belül olvastam (el újra). Hasonlóképpen cselekedett még néhány másik játékos is, név szerint az alábbiak:

Athala ~ Christina ~ Dün ~ Lulin ~ Nima ~ szeee

Amikor jelen van, amikor beszélnek róla, amikor híre megy, és amikor mindenkit érdekel, nekem valamiképp igen sok dolog kerüli el a figyelmemet. Aztán eltelik egy kis idő, a fontos dolog gyakorlatilag feledésbe merül, és akkor jövök én, és nagy hirtelenséggel feltalálom a spanyolviaszt. Így jártam Madeleine L'Engle klasszikus, az angolszász kultúrkörben már harminc évvel ezelőtt nagy vihart kavart science fantasy sorozatával, az Időcsavar-kvadrológiával is. Amikor a kétezres évek elején megjelent magyarul is a négy kötet, ügyet sem vetettem rá. Úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Hiába volt az ismeretségi körömben, aki olvasta és tetszett neki, ez sem volt elég ahhoz, hogy kézbe is vegyem.

Akkor kezdtem csak el igazából érdeklődni iránta, nagyjából két évvel ezelőtt, amikor megláttam az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének (ALA) híres százas toplistáján, amelyen a leggyakrabban betiltani kívánt könyvek sorakoznak (köztük néhány nagy kedvencem). Mostanában jutottam viszont csak el odáig, hogy el is olvashassam őket, az Időcsavar, a Szélvarázs, a Csillagvágta, és az Özönvíz ugyanis idő közben kikopott a könyvforgalomból. (Nem egészen egyértelmű, hogy milyen sorrendben következnek egymás után, kicsit akképpen, mint C. S. Lewis Narniájánál is megoszlanak a vélemények: a könyvek keletkezési időpontja és a történet kronológiája nem fedi egymást.)

Az Időcsavar-sorozat világáról az alábbi dolgokat kell tudni: a világban a jó és gonosz erői állandó harcban állnak egymással, és időről időre valaki - többnyire a főhős Murry család tagjai közül - küldetést kap, hogy segítsen eldönteni a harcot. A gonosz oldalt az echthroiok testesítik meg, akik csaknem leküzdhetetlenek, különös, nem létező világokba rántják az utazókat, ahonnan nem tudni, van-e menekvés. A jó oldal harcosai a Murry szülők, a Nobel-díjas biológus édesanya, az Egyesült Államok kormányával szorosan együttműködő fizikus apa, a család egyetlen lánya, Meg, aki annyira átlagos, hogy már csaknem különleges, az ikeröccsei, Sandy és Dennys, és Charles Wallace, aki viszont nagyon is különleges, telepatikus képességekkel (ezt a regényfolyamban sukkanásnak nevezik) bíró kisfiú. Rajtuk kívül pedig felbukkan Meg barátja, szerelme, és későbbi férje, Calvin, illetve mindenféle természetfölötti lények, akik segítik őket útjukon.

Igazából a Csillagvágta volt az a történet, ami igazán megérintett. Talán azért, mert végre felhagytak az űrutazással. Talán azért, mert ez egy érdekesebb történet volt. Talán azért, mert az első két kötet elolvasása után már közel éreztem magamhoz a szereplőket. Akármiért történt is, tény, hogy nem győztem betelni vele. A családtagok a szülői házban töltik a Hálaadást, és meglepetésre csatlakozik hozzájuk egy különösen antiszociális asszony, Meg anyósa is. Az ünnepet gyakorlatilag azonnal tönkreteszi az Elnök telefonhívása. A patagóniai diktátor, Branzillo meghirdette az atomháborút. Charles Wallace pedig elindul a világ megmentésére, minden fegyvere egy ősi ír ráolvasás, egyetlen segítője Gaudior a pegazus, aki elviszi a múltba mindazon pillanatokhoz, amikor valami másképp, jobban alakulhatott volna.

Az idő másképp működik a múltban. Charles Wallace éveket tölt azzal, hogy valakiben utazik, a lelke eggyé válik a másik lelkével - egy indián fiúval, egy wales-i puritán telepessel, egy polgárháború-korabeli íróval, és ez még nem minden -, és segít megváltoztatni a múltat. Meg odahaza az ágyán fekve, telepatikusan követi az öccse útját, ami az ő idejében éppen csak néhány órát tart, és néha, ha a szükség úgy kívánja, a jelenből segíti.

Valószínűleg nem egy eget rengető történet. De annyira jól van felépítve, annyira finoman és okosan működik az időutazás, Charles Wallace annyira szeretetreméltó, hogy képtelen voltam letenni, amíg az utolsó oldalt el nem értem. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a világ végül megmenekül, de el sem tudtam képzelni, hogy miképpen kerül majd erre sor. Pedig minden mindennel összefügg, a szikla a kertben, amiről a csillagokat figyelik, és ami már ezer évvel ezelőtt is központi helyszín volt, és mindazok a puritánok, boszorkányok, indiánok, akik Patagóniában vélték megtalálni a boldogságukat.

Nem tudok sok okosat összehordani róla. De az biztos, hogy meglehetősen élveztem.

Ki olvas? Miért? Hogyan? És aki nem, az miért nem? Mit tehet a szülő, mit tehet egy pedagógus, hogy a keze közé került gyerek olvasóvá váljon? És mi lehetett az, amitől valaki olvasóvá vált? Ilyen kérdéseket boncolgat ez a csúnya borítós, jelentéktelennek tűnő kis kötet.

Nyilván nem a Kiből lesz az olvasó? az első vagy a legjobb, legpontosabb, legátfogóbb, vagy bármilyen más szempontból "leg" gyűjtemény. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt olvastam volna először, bár ez persze nem kizárt. Tizenöt hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) írás építi fel a könyvet. Szerepel köztük Békés Pál vagy Kiss Ottó olvasóvá válásának krónikája, Boldizsár Ildikó mesélve nevelése, kirohanás a kötelező olvasmányok ellen, baráti támogatást nyújtó levél olyan szülőknek, akiknek a nyomorult kölke csak nem akarja szeretni a betűt. Van benne Harry Pottert vagy éppen Lázár Ervint méltató írás is. Mint mondottam volt, a paletta széles.

És mégis, első ránézésre semmi igazán különleges nincs benne, hacsak a nyomdahibák óriási számát nem tekintjük annak. Az én kedvenc részem ugyanis a könyv utolsó kilenc oldala, közvetlenül a tartalomjegyzék előtt, ahol bemutatják a kötet szerzőit pár mondatban, egy-két bekezdésben, kitérve a korábban publikált írásaikra. Na ez, az amit nagyon izgalmasnak találok.

Az olvasásszociológia végtelenül összetett és nagyon érdekes tudományág (amivel az ismerkedést remekül el lehet kezdeni ezzel a könyvvel). Ugyanezeket a kérdéseket veti fel, amiket én is felsoroltam az imént. Van viszont még egy kérdés, ami engem mostanában - pontosan ennek a kötetnek a kapcsán - foglalkoztat, és erre még nem kaptam választ. Azt értem, hogy mint olvasó felnőtt, azt szeretnénk, ha a gyerekünk szintén olvasóvá lenne. Tiszta sor. Mindent megteszünk, hogy a gyermek olvasson, ehhez nyújt praktikákat ez a kis könyv is. Hogy miért? Mert olvasni fontos!

De egészen pontosan miért is fontos olvasni? Azt nem vitatom, hogy jó. Minden valószínűség szerint ha egyszer lesz gyerekem, én is azt akarom majd, hogy olvasson. Teszem ezt majd csakis azért, mert számomra ezernyi különleges világot nyitottak meg a könyvek, számtalan kellemetlen valóságból rántottak át egy elviselhető valótlanságba, és azért is, mert néhány nagyon nehéz időszakomon is átsegítettek. Azért, mert nekem jó.

Az mégsem tiszta egészen számomra, hogy miből gondoljuk, hogy a gyermeknek is jó lesz, ha olvas, és főleg, miért is fontos? Mert az, hogy így könnyebben eligazodik az életben, nem feltétlenül igaz. Az internetező gyerek is olvas, még ha nem is vesz könyvet a kezébe. Neki is jó a szövegértése, de az irodalom hidegen hagyja. Az olvasó gyerek nem lesz feltétlen okosabb a többieknél, legfeljebb - ahogy azt Nick Hornby fogalmazza meg nagyon szépen - furcsa lesz. Más, mint a többiek.

Szeretném tudni, hogy miben különbözik a két alábbi tétel:

1, Szeretek ping-pongozni, az egy jó sport, mindig nagyon jól érzem magam, ha játszom, szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.

2, Szeretek olvasni, az egy jó szabadidős elfoglaltság, mindig nagyon jól érzem magam, ha olvasok, szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.

Tényleg van valami fontos, amit nem értek meg, és amiért az olvasás - bármennyire preferálom is, teszem azt, az asztalitenisszel szemben - különb elfoglaltság bárminél?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy michigani kisváros. Ennek a kisvárosnak egy eldugott utcájában élt, éldegélt öt gyönyörű leány a szüleivel. A legfiatalabb lány tizenhárom éves volt, a legidősebb tizenhét.

Telt múlt az idő, és egyetlen év leforgása alatt minden megváltozott.

Szerintem az egész ott siklott félre, amikor a legifjabb leány, Cecilia felvágta az ereit, aztán, mikor erőnek erejével megmentették az életét, néhány nap múlva levetette magát a szobája ablakából, és halálát lelte a kerítésre nyársalódva. Cecilia volt az első beteg folt a családon, és a betegség elharapódzott, sorozatban pusztítva el az egészet, először a külvilág felé látható, aztán a láthatatlan életüket, a házat, a kertet, majd a fennmaradó négy lányt is.

A helyzet pikantériája, hogy fogalmam sincs róla, mi történt valójában - és senki másnak sincs, még az elsőre meglehetősen nehezen olvasható többes szám első személyű narrátoroknak sem. Az sem tisztázott, hogy kik ők, bár persze nagyrészt ki lehet következtetni, hogy a kertváros a Lisbon-lányokkal egyidős népességéből állnak össze. Az sem világos, miért gyűjtöttek össze csaknem száz bizonyítékot, mellékletet, mindenféle csaknem mágikusnak tűnő tárgyat a lányok rövidke életéből, pedig nagyon komolyan, hivatalosan, oknyomozó riportként tárják az olvasó elé azt a keveset, amit tudnak.

Ugyanis hiába a sok lelet, a kincsek, az emlékek, az interjúk, amiket a szemtanúkkal, a szülőkkel és gyakorlatilag bárkivel készítettek (ők, a narrátorok), gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Sem azt, hogy Cecilia miért akart annyira véget vetni az életének, hogy képes volt otthagyni a tiszteletére szervezett zsúrt és levetni magát az ablakból, hogy mi késztette erre a lépésre a testvéreit, hogy miért gondolta vajon Lisbon úr, hogy legjobb lenne, ha a lányait kivenné az iskolából, és hogy miért árasztotta magából a házuk az avas pattogatott kukorica szagát.

Mégis felépül a kertvárosi mitológia. A lányokról, akik tökéletesek és gyönyörűek voltak, meg se lehetett különböztetni őket egymástól, akikről nem tudunk semmit, de annál több mindent képzeltünk el.

Nyaranta pár hétig rajzanak a fátyolkák. Kis szürkésbarna bogarak ezek, amik több centi vastagon belepnek mindent, a házakat, az ablakokat, az autókat. Miután a fátyolkák elvonultak, az egész utca lelkesen takarítani kezd. Amikor lehullanak ősszel a falevelek, minden háznál gereblyét ragadnak, aztán elégetik a tarka kupacokat. Mindenütt, csak Lisbonéknál nem - az ő házuk már kívül-belül haldoklik. A rothadás Ceciliától indult, elérte a testvéreit, elérte a szüleit, elérte a házukat, még a kert kerítéseit is, de azon túl nem jutott.

Volt viszont egy jelenet, ami nemcsak képileg volt gyönyörű, hanem tetszett is. Teljesen mást sugallt, mint a regény teljes egésze. A városi kertészek járják a kertvárost, és minden beteg fát kivágnak, hogy ne fertőzze meg a többieket (mint Cecilia betegsége). Ez a sors várna a Lisbon úr kertjében álló fára is, de a lányok kirontanak a házból, és a testükkel védelmezik meg a fát. A narrátorok szerint azért, mert az Cecilia fája volt, de az is lehet, hogy inkább Bonnie, vagy Mary, vagy Therese fája. Szerintem mindegy, hogy kinek a fája volt, a fő az, hogy a lányok a túlélés mellett, a pusztulás ellen tették le a voksukat. De akkor miért ölték meg magukat alig néhány héttel később? Talán pont ezért? Mert nem akarják megállítani a pusztulást? A beteg fa ugyanazt jelenti, mint Cecilia, az elinduló kórt, aminek semmi sem szabhat határt? Azt akarják, pusztuljon el minden és mindenki velük együtt a város, az ország, a világ?

Fogalmam sincs, és senki másnak sincs.

Különös egy könyv ez. Különös a szónak abban a jelentésében is, ahogy egy csúnya lányra azt mondják, érdekes az arca. De különös úgy is, hogy mélységesen zavarba ejtő, hogy nem tudom hova tenni, nem tudok mit kezdeni vele. Az a fajta könyv, amiről tudom, hogy van, tudom, hogy miről szól, de nem feltétlen olvastam volna el. Az az érzésem támadt néha, hogy nem egészen értem, mi is történik. Még csak nem is tetszett igazán, bár sokszor nagyon szép, erőteljes képeket rajzolt fel.

Kicsit mégis hiányzott a csattanó. Csak éppen, azt hiszem, hogy egyáltalán nincs csattanó, ahogy az esetek többségében a valóság rejtélyeinek sincs feloldása.

A könyvet az OKK (Online Könyvklub) keretein belül olvastam.

Ugyanígy tettek az alábbi játékosok is:

Amadea ~ Cinnamon ~ cseripok ~ jane ~ Namisha ~ Nima ~ stippistop

A sci-fi mibenlétéről olvastam a minap, nem emlékszem szó szerint, de a lényege az volt, hogy a műfaj keretein belül a kevéssé valószínű dolgok válnak lehetségessé. Elsőrangú definíció. Különösen pedig jelen esetben, ugyanis nem vagyok jellemzően sci-fi hívő (bár kivételek természetesen vannak). Ráadásul sok dolog hajlamos elbátortalanítani: a hátsó borírón szereplő, félelmetes hangzású cyber-noir kifejezés, vagy az az ötlet, hogy a történetek helyszínéül a 2081. év Budapestje szolgál, és az ilyen díszletezés nem szokott túl gyakran jól elsülni.

Levonhatjuk a következtetést; nem volt különösebben valószínű, hogy a megjelenés napján lecsapjak egy elsőkötetes magyar szerző sci-fijére, ám nagyon is lehetségessé vált. Külön öröm, hogy Csepregi Tamás nem bújt angol hangzású álnév mögé ezzel a döntésével mintegy hitelesítve a könyve magyar sci-fi mivoltát. Magyar szerző a magyar jövőben, magyar helyszínen, magyar (és kínai) szereplőkkel dolgozik. A végeredmény pedig működőképes.

A háttérről legyen elég annyi, hogy a huszonegyedik század eleji gazdasági- és energiaválság, az élelmiszerhiány és egy pusztító járvány ahhoz vezetett, hogy a világ nagyvárosai gettósították magukat, hatalmas falakat emeltek, és elzárkóztak a külvilág elől. Megváltozott a klíma és az életmód, de az emberek emberek maradtak, és Budapest is csaknem mindent túlélt.

A Szintetikus álom novellákból épül fel, mégsem merném novelláskötetnek titulálni. A kilenc történet marginálisan érintkezik egymással, közös mellékszereplők tűnnek fel, egy-egy esemény többször is megtörténik, és a kis mozaikkockák együttesen rajzolják meg a Pest-Buda Agglomerátum Rt. körvonalait a gyári munkástól a felsővezetőig, a törvényen kívüli lázadótól a nagyban játszó bűnözőkig. Van itt minden, akció, törtetés, kudarc és siker, nosztalgia és társadalomkritika, ez utóbbi kettő természetesen a történet jelenidejében értendően. Voltak szereplők, akiket megkedveltem, voltak, akiket nem különösebben. A legelső novella Simonja olyannyira a szívemhez nőtt, hogy végtelen csalódottsággal konstatáltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a következő nem róla fog szólni. Néhány napig pihentettem is akkor az olvasást, mielőtt tovább tudtam volna lépni, de örülök, hogy végül megtettem.

Ha mindenképp valami negatívumot akarnék keresni a könyvben, meg tudnám persze tenni: nem volt igazán egyenletes a színvonal. Az Igazán Nagyon Jó novellák között felbukkan egy-egy egyszerűen Elég Jó is, és a kettő közötti különbség lett légyen bármilyen igazságtalan, mégis szembeötlő. De igazság szerint nem akarok benne hibát keresni, és egyébként is ennyi az összes rossz, amit el tudnék mondani róla.

Az egy-két ominózus pillanattól eltekintve gyakorlatilag valamennyi epizód megérintett bennem valamit, és a legkellemesebb meglepetés akkor ért, mikor hirtelen minden szál összeért és új értelmet kapott. Akkor becsuktam a könyvet - ujjamat gondosan a lapok között felejtve - és elégedetten vigyorogva néztem kifelé az ablakon pár percet, mielőtt folytattam volna.

Megszerettem ezt a világot, ezt a hangulatot, ezeket a figurákat; a kínaiakat, a horoszkópot olvasó, szintetikus szürke masszát eszegető, drogmámorban úszó esendő figurákat, az agárversenyekre fogadó és ott vagyonokat elveszítő játékfüggőket, de még azokat a ritka céltudatos és határozott alakokat is, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és meg is szerzik maguknak. Megszerettem ezt a különös hangulatú, különös építészetű hibrid-Budapestet.

Legfőképp pedig megszerettem ezt a szürke, puhafedeles kis könyvet.

Egy rövid, pár mondatos üzenet nagyon sokat elárul az írójáról, a címzettjéről és a kettejük kapcsolatáról, erre már rég rájöttem. Itt voltam, te nem voltál itt, ez történt, amiről tudnod kell. Az első jelentés minden egyes üzenet esetében ennyi, a valóságban éppen úgy, mint Alice Kupiers regény-szerűségében, a Life on the refrigerator door című kötetben, aki úgy tűnik, szintén felfigyelt a kétsorosokban rejlő lehetőségekre. Ha jók az üzenetek, előbukkan mögülük egy történet.

Ezek az üzenetek jók. Anya és lánya hagynak egymásnak üzeneteket a hűtőszekrény ajtaján. A tizenöt éves Claire életét kitölti ugyanis az iskola, az első nagy szerelem, az anyjáét pedig a szülésznői munkája és az éjszakai műszakjai. Egymás mellett élnek, néha összetalálkoznak, de igazából nem ismerik egymást, csak üzeneteket váltanak. ("Hideg van, szükségem van egy új kesztyűre!" / "Itt van tíz dollár, vegyél kesztyűt." / "Fontos dolgozatot írok holnap, drukkolj nekem!" / "Elmentem dolgozni, remélem, minden rendben ment.")

Egy napon aztán minden megváltozik. Az anyja száz és egy alkalommal írja ki Claire-nek a hűtőajtóra, hogy beszélniük kell, és hogy legyen otthon, a lány hol iskolában van, hol a barátnőjénél alszik, és végül egy ilyen kis céduláról kell megtudnia, hogy az anyja egy csomót talált a mellében (amiről az olvasó természetesen azonnal tudja, hogy nem egyszerű csomó, hanem rák, és a betegség lefolyása és kimenetele sem igazán kérdéses).

Ez a két boldogtalan, halálra rémült ember felváltva vigasztalja és bátorítja egymást, Claire kis rajzokkal egészíti ki a leveleit. Hol fenyegetőznek, hol félnek, hol összevesznek, hol kibékülnek: megpróbálják át- és túlélni ezt az időszakot. A legérdekesebb az, hogy maguk a levelek - és nincs más narráció, az egész kötet csak az üzenetekből épül fel - nem mondanak túl sokat. Akadnak köztük bevásárlólisták, vagy kérincsélések egy kicsi plusz zsebpénzért. Mégis kirajzolódik mögöttük a két figura és az ő életük. Azt mondják, hogy rossz és olcsó írói megoldás elmesélni bármit, ha meg is lehetne mutatni. Alice Kuipers nem tesz mást, csak elmesél, semmit sem mutat meg. Azt írja csak, hogy "Jó volt tegnap este beszélgetni" vagy azt: "Remélem, ma reggel jobban érzed magad". Említést tesznek olyan dolgokról, amiket az olvasó nem láthatott, és talán nem is igazán fontos leírni őket, hiszen pontosan lehet tudni, miféle történések voltak.

Okosan felépített, jól megszerkesztett, de mégsem túlírt könyvről van szó. Hamar el lehet olvasni, hiszen a legtöbb oldalnak a fele üres, mégsem érződik rövidnek vagy kevésnek: pontosan elég. Olyan dózisban és olyan töménységben adagolja a történetet, hogy még emészthető legyen, de azért letaglózzon. Forma és tartalom jól sikerült házasítása. Engem elég alaposan megérintett.

A Zabhegyezőt háromféleképpen lehet olvasni. Lehet túl korán ("ja, és képzeld, felvisz magához egy kurvát, tiszta komoly!"), túl későn ("hát elolvastam, és úgy érdekes is volt, meg minden, de azért nagyobb a füstje, mint a lángja, ha érted, mire gondolok"), vagy nagyon szerencsés esetben pont jókor. Valószínűleg azok, akik az első két csoportba tartoznak, soha többé nem gondolnak majd rá.

Én a szerencsések közé tartozom. Tizenöt vagy talán tizenhat éves lehettem, az biztos, hogy a középiskola meglehetősen nyomorúságos éveit nyögtem. Böngésztem otthon a könyvespolcot - ritkán teszek ilyet, valahogy azok a könyvek, amiket a szüleim összevásároltak, többnyire nem érdekelnek -, és észleltem, hogy ez az a híres könyv, amit illik ismerni. Hogy leemeltem a polcról, és kinyitottam az első oldalon, nagyjából ötven oldalon át olvastam, amíg Holden fel nem ül a New York-ba tartó vonatra, kizárólag a sznobizmusomnak köszönhető. De csak addig, onnantól kezdve ugyanis már képtelen lettem volna abbahagyni. Megtörtént a baleset, Holden Caulfield kamaszéveim legmeghatározóbb barátja lett. Újra és újra elolvastam, néha csak egy-egy oldalt, néha az egészet. Volt, hogy havonta, volt, hogy két-három alkalommal egy évben. A példányom 1968-as kiadás, a lapjai sárgák, és csaknem törékenyek, és ha a gerincére állítva elengeded, a 151. oldalon fog kinyílni, amikor "Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan tök sötét." Mert ez volt a kedvenc részem. Ez a jelenet, ez a hang - a zseniális fordítás! -, és persze a könyv egésze rátelepedett az életemre.

Hogy utána mi történt? Elmúlt. Nem merült éppen feledésbe, inkább csak bevonta némi nosztalgikus köd, idealizált emlékképek maradtak belőle a nyomorúságos évek elmúltával. Néha eszembe jutott, hogy talán el kellene újra olvasnom, de mindannyiszor gyáván megfutamodtam, mielőtt tényleg elkezdtem volna. Mert mi van, hogyha már nem jelenti ugyanazt, ha már nem is olyan fontos? Mondhatjuk hát, hogy ezúttal csaknem olyan véletlen volt az újabb találkozásunk, mint sok évvel ezelőtt az első. Annyi történt mindössze, hogy eszembe jutott egy részlet, egészen az elején van, erre emlékeztem, de nem találtam meg azonnal. Elkezdtem hát olvasni, és mire megtaláltam a részt, azt, amikor Holden megemlíti, hogy szerinte azok a jó könyvek, amelyeknek a végén azt akarod, hogy az író a legjobb haverod legyen, akit bármikor felhívhatsz, már nem tudtam abbahagyni. (Salingert valahogy mégse akarnám felhívni. Holdent inkább, de őt is csak azért, hogy megtudjam, jól van-e.)

Holden története ugyanis elmegyógyintézetben indul. Nem nagy titok ez, hiszen már az első oldalon elárulja, hogy a "lerobbanása" után került ide, és ezt fogja most elmesélni, közvetlenül csak neked. Elmeséli, hogy éppen kicsapták, és karácsony után már nem fog visszatérni az iskolába. Ez a negyedik intézmény sorozatban, ahol így járt. Összeverekszik a szobatársával, és végül három nappal a szünet kiadása előtt lelép, egy éjszakai vonattal hazaszökik New Yorkba, rossz bárokban iszik, és rossz hotelokban alszik. Három napon át próbál felkutatni olyan embereket a múltjából, akik megérthetik őt, akikre rá tudna hangolódni, és akik rá tudnának hangolódni, és nem talál ilyet. Aztán hazamegy és onnan később a diliházba.

Nem valami komoly cselekmény, ezzel tisztában vagyok. De nem is az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy Holden az ég világon mindent megél, intenzíven, átütően, és mindentől kiborul. Azzal szembesül minden egyes pillanatban, hogy ő nem olyan, mint más emberek, mindenki más képmutató, törtető, álságos és hiteltelen. Holden a világ legnagyobb hazudozója, állandóan történeteket talál ki (Ha újságért megyek, és megkérdeznek: "hova mész?", fix, hogy azt mondom: "az operába". Fantasztikus.) mégis ő az őszinteség és a naivitás hangja. Arról álmodik, hogy egyszer lesz valaki, aki majd megérti. Vagy hogy egyszer majd egy olyan helyen fog élni, ahol nem kell megjátszania magát. Álmodozik, emlékezik, és közben bejárja New Yorkot.

Imádom, mikor egyik éjjel az izgatja a fantáziáját, hogy a Central Parkból hová mennek a kacsák, mikor befagy a tó. Jön-e vajon valaki, hogy összegyűjtse őket. Senki nem tudja megmondani neki, ő pedig ettől (is) teljesen kiborul. Mert vannak olyan pillanatok, amikor valami - valami igazán lényegtelen dolog - akkora jelentőséggel bír a szemedben, hogy csaknem belepusztulsz, ha nem tudsz a végére járni. Gondolataidban már a világ megváltása múlna rajta, mégsem képes senki sem komolyan venni a kacsákat.

Újraolvasni a Zabhegyezőt hihetetlen szellemi kaland volt. Ismerős terepen mozogtam, tudtam, mikor mi következik, még ha nem is emlékeztem pontosan minden apró mozzanatra. Tényleg teljesen mást nyújtott, mint sok évvel ezelőtt, de nem rombolt le semmit: mélységet, egy új dimenziót adott csak neki. Belátom, persze, ha most olvasom először, bizony késő lett volna már. Más volt, mint amire emlékeztem, és más volt ahhoz képest is, amire az első oldalak után emlékezni kezdtem. Kicsit csalódtam, de csak egészen kicsit, és nagyon csodálkoztam. Mert a Zabhegyező még most is képes megrágni és kiköpni. Jó néhány olyan résszel találkoztam, amit sokkal jobban értettem most, mint akkor (holott tizenhat évesen őrülten tiltakoztam az ellen, hogy a "felnőttek" esetleg jobban értik a kamaszokat, mint ők saját magukat), és volt, ami akkor, dacára annak, hogy nem kevésszer olvastam, egyszer sem tűnt fel. Sokkal mélyebben érintett meg Phoebe jelenléte, Mr. Antolini, a némiképp különös egyszervolt angoltanár, Sally Hayes, Jane Gallagher, de még Maurice, a liftesfiú is. Mostanra azt is látom, hogy Holden sok szempontból nem különb azoknál a kortársainál, akiket megvet (bár régen meggyőződésem volt, hogy tökéletes): ugyanúgy nem foglalkozik a világ rajta kívül eső részével, mint azok, csak azt képtelen megemészteni, hogy másoknak viszont ő lesz másvalaki.

Ami engem illet, mindenféle dolgokat gondolok arról, hogy mi történhetett. De ez nem számít, mert egyáltalán nem fontos, hogy mi történt. Az a fontos, hogy Holden átélt dolgokat, csalódott emberekben, jót akart, és a jó szándékkal kikövezett út a pokolra vezetett.

A kedvenc új felfedezésem viszont az utolsó előtti fejezet legutolsó mondata. Hiszen a regény úgy kezdődik, hogy egyszerűen egyes szám második személyben megszólít Holden, és beszél hozzád. Mindig azt hittem, hogy egyszerűen ülünk egy füstös bárban, és mesél. Soha fel sem merült bennem, hogy nem hozzám beszél. De ez a bizonyos mondat úgy hangzik, hogy "Istenem, bár ott lettél volna!" (Igaz, a magyar fordításból hiányzik az Istenem, de az eredeti szövegben bizony ott van.) És tudom, hogy az "Istenem!" lehet egyszerű felkiáltás is, de számomra nem az. Az én olvasatomban ez egy megszólítás, a kétszáz oldalon át tartó fohász címzettjének megnevezése. Te voltál az, akihez beszéltem. Te voltál az, akinek mindent megvallottam, és most, hogy végeztem, megpróbálok új életet kezdeni. Ez az egyetlen aprócska mondat, ami eddig mindannyiszor elkerülte a figyelmemet, ezzel a zárójelenettel (Holden ül a szakadó esőben, bőrig ázik, de nem foglalkozik vele, mert elöntötte a szeretet, ahogy a kishúgát nézi körbe-körbe lovagolni a körhintán) egészen már megvilágításba helyezett mindent.

Régen azt gondoltam, hogy a Zabhegyező nincs lezárva, hogy majd, ha Holden valaha ki is szabadul a diliházból, ott folytatja, ahol abbahagyta. Most úgy vélem látni, hogy igenis minden más lesz, mert valami történt. Holden nem "ha" kerül ki a diliházból, hanem "amikor", és igenis van a számára remény.

Most így sikerült látnom. Majd néhány év múlva újra jelentkezem ugyanebben a témában.

Soha nem olvastam még semmit Kingtől - ami azt illeti, félek tőle. Nem kezelem túl jól a rémisztő dolgokat, rosszul alszom tőle. Annak idején, tizenkevés éves koromban a bátyám, ki tudja, milyen gonosz megfontolásból kezembe adott egy Lovecraft-kötetet: azzal jártam úgy pórul, hogy nem mertem letenni a könyvet, de továbbolvasni még annyira sem. Borzalmas élmény volt. Előtte sem hittem, hogy a horror az én műfajom lenne, de akkor egyszer és mindenkorra meg is bizonyosodtam róla. Nem szeretek félni.

Sok okos ember mondta azt, hogy bár Stephen King olyan, amilyen, de ez a könyve jól és okosan szól az írásról. A boltban sokáig rejtegettünk egy utolsó példányt ketten, hogy "majd elolvassuk", és hogy "majd megvesszük", de annyi problémát okozott, hogy azonnal el kellett vinni, és végül nem én, hanem a kolléganőm volt az, aki kifizette. Megígérte, hogy majd elolvashatom, aztán az egész feledésbe merült, hiszen ennek már csaknem fél éve.

Aztán néhány héttel ezelőtt a könyvtárban az Antarktisz-expedíciók után kutattam, és eltévedvén kissé az ETO-számok labirintusában, Stephen King gyakorlatilag rám vetette magát, és végül megadtam magam neki. Nem merném bizton állítani, hogy megbántam. Vagy hogy nem bántam meg.

Az első részt - önéletrajzi vázlatok - meglehetősen untam. A krónikus és traumatikus gyermekkori fülgyulladások leírása átcsapott az alkoholizmus és drogfüggőség leírásába, és egyik sem érintett meg igazán mélyen. Volt némi kellemetlen felhangja is a narratívának, miszerint milyen igazán elsőrendű fickó az, aki képes volt kilábalni a függőségeiből, és közben megőrizte a családját és a hírnevét. (Egyébként tényleg elsőrendű és kiváló fickó az ilyen, és minden elismerésem az övé, de ettől sem kedveltem meg jobban.)

Az írásról szóló rész a könyv közepén már jobban tetszett. Sok dologban nem értek vele egyet, de ez legyen az én bajom. King szerint a regény egy történelmi lelet, egy dinoszaurusz csontváza, vagy bármi hasonlatos, amire ha egyszer véletlen rábukkanunk, megpróbáljuk a lehető legteljesebb formájában, a legkevesebb sérülést okozva neki kiásni. Ugyanez magyarul azt jelenti, hogy a történet készen van valahol, és addig írjuk, amíg minden része napvilágra nem kerül. Az elején még nem kell tudni, mi lesz belőle, hiszen a végére úgyis ki fog derülni. Azt is mondja, hogy az első változatot érdemes zárt ajtók mögött készíteni, senkit sem engedve be az alkotás folyamatába, hiszen ez annyira sérülékeny időszak,hogy bármiféle negatív hatás hatványozottan rosszul hatna az írásműre. Azt is mondja, hogy amikor viszont kész a szöveg - ha nem az első változata, akkor a második -, azt viszont igenis meg kell mutatni másoknak. Megbízható barátoknak, házastársnak, annak a személynek, akinek gondolatban címezzük az írást. (Ezt a gondolatot, hogy minden író egyszemélyes közönségnek dolgozik, Vonnegutnál olvastam először.)

A kár az, hogy az okos tanácsokat, stílusgyakorlatokat, és a tényleg érdekes részeket valahol elrejtette a könyvben. Eltakarták az önéletrajzi jegyzetek (amik között azért volt érdekes is, mondjuk a különböző újságírói próbálkozások és hasonlók, vagy az első könyve megjelenése), és még néhány másik apróság. Mondjuk az, hogy szerzőket és könyveket cikiz, hogy azok milyen pocsékul vannak megírva, milyen rossz könyvek, és milyen tehetségtelen szerzők. Megemlíti, hogy egy-egy író hogyan ír vagy hogyan ír újra vagy hogyan javítja a kéziratait, és hogy ezek az írók mind rosszul csinálják. Ha azt írja, hogy "van olyan író, aki" vagy azt, hogy "ismerek olyat, aki" azzal nincs semmi baj, de nem éreztem tisztességesnek, hogy a kollégái iránt semmi lojalitást nem mutat, mintha mindannyiuk felett állna, főleg, hogy nem egy általam kedvelt és nagyra tartott íróról is lenézően nyilatkozott. A harmadik elterelő motívum még különösebb volt: mintha egyes bekezdések csak azért kerültek volna a szövegbe, hogy a regényeit reklámozzák. Ez a könyvem erről szól, ez a másik arról szól, ez pedig amarról, amelyikben egyébként kitűnően alkalmaztam ezt vagy azt vagy amazt a technikát.

A könyv zárófejezete, metafikciós fordulattal a saját keletkezésének körülményeit tárgyalja, hogy 1999-ben hogyan ütötte el Stephen Kinget egy kisteherautó, hogy ki vezette a járművet, és hogy az író a baleset során pontosan miféle sérüléseket szenvedett. Tudom, hogy majdnem meghalt. Tudom, hogy az elmúlt tíz évben számtalan komplikációval kellett szembenéznie. Azt is tudom, hogy egy ilyen sokk, egy halálközeli élmény, és a maradandó sérülések végképp fel tudják borítani valakinek az életét - az lenne a csoda, ha nem így történne. Elismerésre méltó az a törekvés, hogy meg kívánta osztani az eljövendő világgal és a felnövekvő írógenerációval mindazt, amit az írásról tud. Biztos vagyok benne, hogy nem kis fegyvertény volt ezt kerekesszékből, komoly fájdalmak közepette véghez vinni.

Összességében véve nem volt rossz olvasmány. A könyv középső részében találtam érdekes gondolatokat, és a függelékek voltak messze a legérdekesebb darabjai az egésznek. (Az egyik egy novella eredeti és javított változatát mutatja, egy másik pedig azon regények listája, amiket King az elmúlt években olvasott, és amik elnyerték a tetszését.) Igazából csak azt sajnálom, hogy a közel 300 oldalnak a nagy részét nem a számomra érdekes részek töltik ki, és kár, hogy a gyanútlan, nem King-rajongó olvasót erre senki sem figyelmezteti.

A muminokon kívül szerintem soha semmi finn könyvet nem olvastam, és Tove Jansson is félig svéd. Hacsak Leonie Kooiker nem finn mégis, de szerintem ő meg dán. Amiből az következik, hogy a finn irodalomhoz semmit sem konyítok, és nem tudom megítélni, a Filmszakadás és Hanna Marjut Marttila finn viszonylatban jónak számít-e.

Abban viszont elég biztos vagyok, hogy a magyar piacon Fajsúlyos Ifjúsági Regény viszonylatban jó. A Móra X hangzatos nevű sorozattól egyébként valami ilyesmit is vártam volna, de mindezidáig voltak kételyeim. A Filmszakadást illetően is voltak egyébként, aminek a legfőbb oka a szerencsétlenül megfogalmazott fülszöveg, no meg az agresszív fejű fiatalember a borítón. Ezek, és a nagybetűs Figyelmeztetés a hátoldalon, miszerint ez egy trágár könyv. Való igaz, előfordul némi káromkodás a szövegben, de semmi olyan, amit az ember a hetes buszon hallhatna nap mint nap, továbbá olyan mértékben simul bele a szövegbe és a stílusba, hogy gyakorlatilag fel sem tűnik. (Pedig finnyás vagyok.)

Pedig a történet jó. Egyszerű, rövid, jól megközelített, remekül elbeszélt, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megmutatott. Torstai finn kamasz, aki ahányszor ideges, csaknem kiszárad, és szörnyen sokat bír inni (többnyire gyümölcslevet). Meg néha egy sört is, de igazából nem szokott inni. És bár többnyire nem dohányzik, időnként mégis rágyújt.

Torstai biztos benne, hogy ő fölötte áll a családját uraló káosznak. A családban ugyan mindenki (elme)beteg, alkoholista és/vagy depressziós, plusz terhes, de neki, köszöni szépen, semmi baja. Ural minden helyzetet. Totális kontroll. Van egy álma is, miszerint filmrendező lesz. És van egy kvalitása, ami erre a tévképzetre és álomra épül, ami első ránézésre magabiztosságnak tűnhet, de igazából sokkal inkább önigazolás az ő fölényessége.

Torstai egy teljesen korrektül valódi kamasz.

Elszigeteli magát mindentől, kicsit minden és mindenki fölé helyezkedik, lesajnáló véleménye van az alkoholista szüleiről, a nővéréről, a nővére hapsijáról, a rossz filmrendezőkről, és nagyjából mindenkiről, kivéve a Moosa nevű csajt, aki az állatmenhelyen dolgozik, és aki nem igazán kíváncsi a fiúra, sokkal jobban izgatja Tóbiás, a csatornalakó macska és a Trükkös tehén közelgő első legelése.

És mikor erre mind rájöttem, már nem is utáltam a fiút a borítón.

Történik ugyanis, hogy Torstai élete mindenestül felborul. Semmi igazán komoly nem történik, egyszerűen csak összejátszik néhány véletlen, amiket sebészi pontossággal elénk tár, és a hazugságainak az ingatag kártyavára, amit Torstai bevehetetlen erődnek hitt, porig omlik. Nincs a világon az ivólémennyiség, ami ezen segíthet.

Happy end? Na az nincs. Megoldás? Az sincs igazán. Pozitív kicsengés? Szerintem még az se. Még abban sem vagyok biztos, hogy vége van-e a történetnek a könyv végén. Talán, mondjuk azt, az a leghelyesebb, hogy a regény kezdetéhez képest egy másik, hasonlóan ingatag, a következő összejátszó véletlenig biztosnak tekinthető nyugvópontra ér el az utolsó oldal.

És utána? Nem tudom, mi van utána. Azt hiszem, egészen pontosan ugyanaz, mint előtte. Na nem szó szerint. De emberileg. Érzelmileg.

Szeretném, ha Torstai nagykorára filmrendező lenne.

Tudnotok kell, hogy nem vagyok egy zeneileg művelt valaki. Klasszikus zenében még csak-csak, bár ott sem vagyok egy zseni, de ami az elmúlt negyven évben történt, arról igen kevés fogalmam van. Persze, amikor új volt a Sláger Rádió (a hatvanas és a hetvenes évek legnagyobb slágerei!), én is hallgattam. Van itthon Beatles és Elvis Presley lemezem is. De a mélységekbe menően nem ismerem se a rockzenét, se a történetét, se a figuráit… de még a rock életérzést sem.

És nem ismerem igazán a kortárs magyar irodalmi életet sem, hiába tanultam róla egy éven át. Kevés volt.

Hogy a Hasítás hogy kötött ki végül mégis nálam, az közel sem annyira érdekes történet, mint amilyennek a felvezetés után tűnhetne: idén úgy döntöttem, hogy a komfort-zónámból kívül eső dolgokat is olvasok. Novellákat, kortárs magyar szerzőket, intellektuális kihívást jelentő dolgokat. A Hasítás nem elég, hogy az első kettővel garantáltan bír, továbbá baromi jól néz ki, ezen kívül igen sokan keresték is a karácsonyi szezonban, és meglehetős mennyiséget adtunk el belőle.

Az első csalódás akkor ért, amikor megnéztem a borítót közelebbről. Jimmy Henrix (sic!) szerepel rajta. Ezt szerintem illett volna valakinek kiszúrnia nyomdába küldés előtt. A következő meglepetés viszont az volt, hogy ez után már nem értek sorra a csalódások. Jó, van a kötetben két tétel a huszonhatból, ami nem novella, és ez bántott. Szintén bántott, a korrektor látványos hiánya. Igaz, nem is tüntették fel, hogy lett volna, de ennek nem kellett volna ennyire szembántó nyomdahibák formájában jelentkeznie. Ráadásul ezek mennyisége és gyakorisága szerzőnként más és más. Van, akinél hemzsegnek, van, akinél pedig egyetlen egy sem fordul elő. Az angol nyelvű szövegekben rendszeresen voltak egy-egy betűvel odébb téve a szóközök, és  találkoztam olyannal is, hogy Ringo Star (sic!).

A kötetbe rendezés elve nem más, minthogy a szerzőket ábécérendbe tették, ami némiképp esetleges megoldásnak tűnik, de nekem ez nem fáj: többnyire én is ábécérendben tartom a dolgaimat. Nyilván vannak a kötetben jó és nem jó írások. Olyanok, amiket megértek, átérzek, ami megérint, és olyanok is, amik nem. De talán pont a sorrend véletlenszerűsége miatt soha nem tudni, mire fogok éppen bukkanni.

Hogy az írások kisebb-nagyobb részének "köze sincs a rock"-hoz? Ezt olvastam már pár helyen. Nekem sincs, és nem is nagyon tudom, mit kellene keresnem. Ahányszor olyan nevet olvastam nyomtatásban, amit ismerek, örültem egyet. (Nem volt sok, de határozottan örömmel nyugtáztam a King Crimson vagy éppen a Bijelo Dugme és a Divlje Jagode említését.) Néha elgondolkoztam, hogy az együttesekről leírt adatok vajh valósak-e vagy sem, de egy sem volt annyira fontos, hogy utána olvassak. Nem azért tanultam annyit a posztmodenről, hogy ne tudjam: a leírt dolgok vagy igazak, vagy nem, vagy akár igazak is lehetnének.

Jól esett a lelkemnek az a mindent átlengő hangulat, hogy "ez voltunk mi fiatalon, ami az óta elmúlt, de azért még emlékszünk rá". Ez lehet, hogy a rock életérzéssel szemben áll, de szerintem az élet rendjével nem feltétlenül.

Valahol azt is olvastam, hogy ez a kötet egy mai fiatalnak halálosan unalmas, és nem mond semmit. Hát, itt egy mai fiatal, akinek az esetek túlnyomó részében tetszett.

Tény és való, hogy a válogatásban magasan viszi a pálmát Dragomán György novellája, a Hevimetál. De a többi között is voltak remekül működő darabok, ha nem rock-, hát novellaszempontból. Nekem bizony nagyon tetszett Kiss Ottó is, meg Majoros Sándor, meg Grecsó Krisztián, meg Háy János meg Békés Pál írása is. Meg csaknem az összes abból a huszonnégyből, ami ténylegesen novella. 

Három nevet sorba tenni nagyjából hat különböző módon lehet. Amelyikre a választásom esett nem udvarias, viszont időrendi és fontossági szempontból is helytálló. De erről majd később.

Meg kell, hogy valljam, nem vagyok nagy versolvasó, és ehhez a beismeréshez nem kevés bátorságra van szükségem, hiszen a legkedvesebb barátaim között akad a műfajnak lelkes és tehetséges művelője. Középiskolás koromban a kötelező verselemzésekkel elég jól meg tudtam birkózni, de ezzel nagyjából véget is ért számomra a líra, mint műfaj.

Bár már csaknem egy hónapja József Attila-díjas szerzőről van szó, élek a gyanúval, hogy sokan még nem hallottak Kiss Ottóról. Akik nem, azok három percig tessenek szégyenkezni. Megvolt? Akkor annyit mondok, hogy írt már verset gyerekeknek és felnőtteknek, és prózát is gyerekeknek meg felnőtteknek, és még novellákat is. És mindegyiket jól csinálja.

Tessék rákeresni, tele van az Internet jobbnál jobb interjúkkal.

Az első találkozásom Ottóval és az ő verseivel, mint a legtöbb jó dolog a világon, meglehetősen véletlenszerűen történt. A Csillagszedő Márió, ami a 2003-as évben az Év Könyve lett, a megjelenése körüli időszakban elkerülte a figyelmemet, hiszen verseskötet volt, ráadásul nem is túl szép. Évek teltek el, amíg valaki felhívta rá a figyelmemet. 2006-ot írtunk, amikor elkezdtem Kiss Ottót olvasni. Először a prózáit, aztán később verseket is. Úgy esett, hogy a Máriót, a "híres" kötetét csak tavaly nyáron sikerült megszereznem, nagy nehézségek árán. (Idén tavasszal egyébként utánnyomták, szép, kék kis kötet lett belőle, de nekem még ez a bordó van meg).

A Csillagszedő Márió és az Emese almája gyerekvers-kötetek, a svéd típusból. Mindkettőnek van egy narrátora: a Márióé egy névtelen kislány, az Emeséé pedig egy névtelen kisfiú. Egyesek hajlamosak feltételezni, hogy a névtelen kislány Emese, és a névtelen kisfiú Márió, de ezt a feltételezést én elutasítom. Számomra az övék két külön világ.

Az Emese almája bír egy hangzatos alcímmel: Szép Szó Tár. És tényleg, szép szavak sorakoznak benne, ábécében. Abc-től Zsebkönyvig, útba ejtve a Bandarint és a Puszilózást is, meg mind a négy évszakot. A háttérben szelíden meghúzódik egy történet, egy barátságé, sok vidámságé, a családtagoké. Kulcsszavak köré szervezett versek, kedvesek, viccesek, gyerekszájasak, néha kicsit többek is ennél.

A Csillagszedő Márió esetében ennyire nem egyszerű, nem tagolható a képlet. Nem csak azért, mert a verseknek nincs címük, hanem azért sem, mert én abban sem vagyok biztos, hogy ezek külön versek, nem pedig egyetlen hosszú. A Máriónak több arca van ugyanis; bárhol fel lehet ütni, biztosan kedves, bájos sorokba botlik az olvasó. Hiszen van itt is vidámság, csak kicsit finomabb, visszafogottabb. De ha az első oldalon nyitom fel, és végigolvasom, akkor kirajzolódik a történet, a kislányé, akinek darabjaira hullott a világa. Felkavaró és megható.

Kicsit azt hiszem, jobban szeretem Máriót Emesénél. Talán azért van így, mert a Márió a lányos kötet, az Emese pedig a fiús. Talán azért, mert az Emese a napsütéses, a Márió a borús-felhős kötet. Talán azért, mert az én szüleim is szétmentek, igaz, én sokkal idősebb voltam akkor, mint az elbeszélő.

Rengeteg dolog közös persze a két kis könyvben. Kapásból, mind a kettő fájdalmasan vékony - persze ki tudja, lehetne-e fokozni az élményt, ha még kettő, vagy öt, vagy tíz, vagy harminc másik vers lenne köztük?

Mindkettőnek talán legfőbb témája a szeretet, a barátság, az összetartozás érzése. Az, hogy valahol a világon van valaki, aki fontos nekem. Az egyiknek Márió, aki lehozza a csillagokat az égről, a másiknak Emese, aki almát ad ajándékba.

Bármelyiket emelem is le a polcról és olvasom végig, ölelkezni támad hangulatom. Az Emesét olvasva azért, mert olyan boldog, napsugaras és életvidám leszek tőle, hogy muszáj megosztanom valakivel. A Máriótól azért, mert annyira mélyen érint - a szó legjobb értelmében -, hogy szükségem van egy alapos ölelésre.

De a legfontosabb még csak nem is ez, hanem a következő: mind a kettő kötet tele van gyöngyszemekkel. Gyanútlanul belelapozol, és megfacsarja a szívedet, vagy csak megfricskázza az orrodat. Akárhogy is, megérint.

Ottó, Márió és Emese a nagy trió. Ebben a sorrendben, mert Ottót szeretem hármójuk közül a legjobban. Olvassátok őket.

A Harry Potterrel az volt a nagy szerencsém, hogy még azelőtt olvastam, hogy népszerű lett volna. Nem volt alkalmam, hogy feltámadjon a bennem lappangó sznobizmus, és hogy utáljam, csak azért, mert ennyien vannak oda tőle. Volt viszont szerencsém nem egy olyan emberhez, akik már amiatt nem nyúltak hozzá, mert mindenki Harry Pottert olvasott, és az már ciki. Nem akartam ilyen ember lenni, ezért elhatároztam, hogy utánanézek, mi van a Twilight-hype mögött. (Később megtudtam, a  szóhasználat is árulkodó, a hype és a buzz között az a különbség, hogy az egyik lufi, a másik meg nem.) 

Nem utasítom el azt a lehetőséget, hogy a hiba az én készülékemben van, én vagyok az érzéketlen, értetlen, éretlen vagy ki tudja milyen, ami miatt képtelen vagyok megérteni, hogy a Twilight mitől akkora siker, amekkora.

Jó, vannak benne vámpírok. Vámpírok mostanában minden valamire való könyvben vannak. 

Adva van egy romantikus történet, méghozzá tiltott szerelem, hogy izgalmasabb legyen. Nincs ezzel semmi baj, nagyon sok jó történetet írtak már olyan emberekről, akiknek nem lenne szabad szeretniük egymást, aztán mégis. (Rómeó és Júlia, mond valakinek valamit?)

A probléma ott adódik, hogy a szerelmesek tökéletesen semmilyen és tökéletesen tökéletes (és unalmas) szereplők, akik hiába próbálják elvinni a hátukon a történetet. El tudom képzelni a helyzetet, amikor a szerző üldögél a net előtt, az Anonim Írók Segélyszervezete honlapját böngészi, és azzal szembesül, hogy a szereplőket fel kell ruházni negatív tulajdonságokkal is, hogy a hülye olvasó tudjon velük azonosulni.

- Hm - mondja Stephenie Meyer, - ez elég nehéz lesz. A fiú legyen mondjuk... vámpír! Igen, ez elég rossz tulajdonság lesz. És még azt is megmagyarázza, hogy tud olvasni mások gondolataiban. A lány... hát, nem lehet csúnya, mert akkor nem tetszene a vámpírnak. Büdös és buta sem lehet ugyanezen okból kifolyólag. Ha muszáj szépnek, okosnak és kívánatosnak lennie, akkor... megvan, legyen ügyetlen tornából!

És ezzel sikerült is felvázolni a két főszereplő jellemvonásait. Engem némiképp az is zavar, hogy az alig százéves Edward nem röstell a tizenhét éves Bellával kavarni. Még akkor is, hogyha a teste nem öregedett, fejben mégsem múlhatott el nyomtalanul ez a néhány év. Úgy értem, elég súlyosan pedofil. Másrészt Bellának úgy tűnik, ez a két személyiségjegye van, miszerint ügyetlen és szerelmes. (Bella Swan? Ez a név komoly?)

Nincs is az egész lányban semmi más, csak a szerelem. Nincsenek tervei a jövőre nézve (az nem terv, hogy vámpír leszek, és örökké fogok élni a szerelmesemmel). Az ég világon semmi más nem foglalkoztatja, csak az, hogy milyen tökéletes ez a hapsi. Nekem egy női főhős ne legyen ennyire egysíkú! Egy férfi iránt érzett szerelme ne definiálja a személyiségét.

Aztán, ha ez még nem lenne elég, a szöveg tele van zsúfolva céltalan szóvirágokkal. Számtalan olyan mondattal találkoztam, ami egyszerűen csak ott volt, anélkül, hogy bármit mondott volna.  A biztosítékot végül az csapta le, amikor Bella pánikba esik, hogy Edward elfordul tőle, és elhúzza az orrát; arra a következtetésre jut, hogy biztos büdös a haja, úgyhogy gyorsan megszagolja, és elégedetten nyugtázza, hogy a haja nem büdös, hanem éppen ellenkezőleg, kellemesen eperillatú az eperillatú sampontól, amit mindig használ. Ezt a mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg le van írva.

Javára legyen mondva, hogy vannak nagyon vicces jelenetek is a könyvben, bár félek, hogy egyik sem olyan, amit annak is szántak. Amikor Edward szikrázni és csillogni kezd a napfényben, és a jobb optikai hatás érdekében még az ingét is kigombolja, és utána még intenzívebben csillog (sic!), vagy amikor a vegetáriánus (sic!) vámpír-klán baseball-mérkőzést rendez, és fénysebességgel rohangásznak a viharban, amíg fel nem tűnik egy ellenséges klán, és köztük van egy nagyon gonosz nyomkövető is.

Mondd csak Edward, mitől olyan veszélyes egy ilyen nyomkövető? Mit csinál egyáltalán? Tudod Bella, akár hiszed, akár nem, egy nyomkövető nyomot követ.

Az utolsó pár fejezet mérsékelt izgalmai és mérsékelt mozgalmassága sem tudta feledtetni velem az első kétszázötven oldal vontatottságát. Úgyhogy abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy nem elég, hogy nekem nem tetszett, de még csak azt sem látom tisztán, hogy másoknak miért tetszik mégis. Pedig biztos van benne valami, és nagyon frusztrál, hogy nem látom meg benne.

Sajnálom, hogy így alakult, főleg azért, mert annyi jót hallottam róla, és annyira izgatottan vártam a magyar megjelenést. A filmre is kíváncsi voltam, mert a lány félelmeteset nyújtott a Laurie Halse Anderson "Hadd mondjam el..." regényéből készült filmben. Azt hiszem, most mégis hanyagolom a dolgot. Előbb még ki kell hevernem - folytatva a Harry Potter-analógiát - Lavender Brown és Cedric Diggory románcát. (A hasonlat sajnos nem az enyém, pedig boldogan vállalnám érte a felelősséget.)

Ünnepélyesen meg is ígérem, hogy nem fogom elolvasni a folytatásokat.

Itt és most megvallom az őszintét: nem vagyok a klasszikus magyar (vagy bármilyen) irodalom nagy ismerője. Műkedvelői szinten persze olvasgatok, főleg szórakozási megfontolásból kapok bele egy-egy könyvbe, ám átfogó képem az irodalomtörténetről nincs - pedig meglehetősen sokat oktattak róla. Még a posztmodernről is.

Az Aranysárkány persze nem posztmodern (hála az égnek), de még csak nem is modern igazán. És korábban soha nem hallottam róla. Igaz, ha kötelező lett volna, jó eséllyel nem olvasom el, de mivel még csak szóba sem került, vagy ha igen, akkor elfeledkeztem róla, egyszerűen kívül került a látóteremen. Nem is találkoztam vele soha, amíg hozzám nem került a diákkönyvtáras könyvek karbantartásának nemes feladata. A diákkönyvtáras könyvek általános jellemzője az egyszerű kivitel, az alacsony árfekvés és az, hogy nincs rajtuk fülszöveg. (Két másik változatban is elérhető a kötet, de azoknak nincs ilyen megragadó borítója. Engem ez szólított meg.)

Tetszett a kis furcsa fazon a borítón. A nagy könyvvel a zsebében. Valami végtelenül elvontra gondoltam, a sárkányt mitológiai értelmében vártam, nagy titkokra, kincsekre, misztikumra számítottam. Igen, már mondtam, hogy fogalmam sem volt róla, miféle könyv ez.

De egyszer csak, ahogy ott üldögéltem a sarkamon a polc végénél, és feltámadt bennem a vágy, hogy nekem most ezt a könyvet kell elolvasnom. Úgyhogy fogtam magam, és hazahoztam. Érettségiző kamaszok voltak benne, egy fizikából tehetségtelen futóbajnok, egy elvarázsolt özvegy fizikatanár és a titokban várandós leánya. Tipikus sablonos tanárok. Spiritiszta szeánszok. Kisvárosi élettér, napsütés. A történet, amennyire elsőre meg tudtam ítélni az érettségi előtt álló osztályról szólt.

Volt valami ebben a történetben, ami magával ragadott. Megkérdeztem az ég világon mindenkit, akiről csak fel bírtam tételezni, hogy  olvasta-e. Senki. Pedig rettentő késztetést éreztem rá, hogy megbeszéljem valakivel, bár nem tudom, hogy pontosan mit is akartam megbeszélni róla. Például azt, hogy miért nem ezt adják fel kötelezőnek, amikor ezzel a történettel az érettségi előtt álló diákok sokkal jobban tudnának azonosulni.

Még aranyszínű papírsárkányt is röptetnek. Amiről éreztem én, hogy rém szimbolikus, csak nem érdekelt a szimbolikája :)

Aztán tovább olvastam, és rájöttem, miért nem adják fel kötelező olvasmánynak. Veszélyes ötleteket adna a diákságnak. Arra is rájöttem, hogy nem az érettségiző osztályról szól, hanem a tanárról, aki egyedül marad, és szomorúan haldoklik a magánytól - meg pár másik apróságtól. Az utolsó 40 oldalt totális zavarodottságban olvastam. Egyszerűen nem vettem észre, hogy honnan vezetett ide a történet. Hogy hol nem vettem valamit észre. A helyzet a következő ugyanis: Liszner Vili, a futóbajnok elhasal a fizikaérettségin, és bosszút esküszik, megfelelő bűntársakat keres, és bosszúját be is teljesíti.

Mintha minden szereplő kicsit elmebeteg lenne. Szeretnék leülni Kosztolányival egy kávé mellé (vagy legyen kakaó, nem számít), és megbeszélni vele, hogy ez micsoda. Hogy mi történt. És hogy már az elején tudta-e, hogy ide akar kilyukadni, mert ha igen, akkor engem nagyon meglepett (és alaposan becsapott).

Mégis volt valami nagyon varázslatos az Aranysárkányban. Nem árultam el túl sokat róla, de ez csak azért van így, mert összezavarodtam tőle. Ha valaki ezek után rászánja magát, hogy elolvassa, keressen már meg, és beszélgessünk róla! Azt már most is biztosan tudom, hogy egy fia tűzokádó aranysárkány nincs a regényben.