10-08-13
- » 7 + 10 = kreatív blogger
- 2010. 08. 13. 0:04
Ahányszor csak végigsöpör a könyvesblogokon egy-egy újabb add-tovább fogócska, mindannyiszor kellemetlen érzések tömegét élem át. Először is borzasztóan irigykedem mindazokra, akiket már elért, és vágyakozom rá, hogy valakinek én is eszébe jussak. Ennek, persze, pontosan tudom, hogy nagyon kicsi az esélye, hiszen nem vagyok barátságos, és nem szeretek ismerkedni. Így aztán fokozatosan átváltok a boldogtalanságra, rájövök, hogy engem soha senki nem szeretett, és soha nem is fog szeretni, és nem tartozom sehová, és milyen rémesen rossz is nekem. Innen pedig már csak egy aprócska lépés választ el attól, hogy egyenesen ostobaságnak tituláljam, hogy egy belső kör díjakat osztogasson egymásnak, és nekem akkor se kellene, ha könyörögnének érte, hiszen vagyok hozzá elég sznob, hogy felette álljak az ilyen pórias szórakozásnak.
Örökös hála illeti hát a bűbájos Norint, aki remélhetőleg egyszer és mindenkorra kigyógyított ebből a rendkívül konstruktív önigazolásos ördögi körből, és nemes egyszerűséggel továbbította nekem a Kreatív Blogger Díjat, amivel nagyon boldoggá tett, és nem mellesleg megtisztelt, mert amikor éppen nem vagyok sznob, szoktam tudni, hogy valójában annyira azért nem vagyok se fontos, se jelentős.
Nos, a játékszabályok a következők:
1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.
Következzen tehát hét bűnös titkom a könyvek és az olvasás világából:
* Botrányosan sok kötelező olvasmányt nem olvastam el soha. És a legtöbb esetben nem is buktam le. Néha bűntudatom van a nagyon alapvetők miatt.
* Folyamatosan olvasok, gyakorlatilag bármit, ami a kezembe kerül, szünetet sem tartok két könyv között, nehogy véletlenül élni is kelljen közben. Mégis csak a töredékükről írok bejegyzést, talán azért, mert nincs időm egyiket sem átgondolni, hiszen máris a következőt olvasom.
* Hajlamos vagyok egész éjszaka, néha reggelbe nyúlóan olvasni, amíg a végére nem érek a regénynek. Még akkor is, ha csak egy-két órát tudok utána aludni, vagy egyáltalán semmit.
* Mindig és mindenhol olvasok, a buszon, a boltban a pénztárnál, néha még az utcán is. De a legjobban a kádban szeretek, csak sajnos néhány fejezetenként újra kell engedni meleg vizet.
* A könyvespolcom átrendezése megtisztulási rítus. Az irodalom ábécérendben van ,csak az változik, néha elkülönítem a non-fictiont, néha pedig besorolom közéjük, már olyan is volt, hogy kulcsszó szerint.
* Notórius újraolvasó vagyok. Szeretek újra ellátogatni azokra a helyekre, ahol már jártam. Elég ritka az olyan könyv, amit csak egyszer olvasok el, bár az elmúlt években kezdenek már gyakoribbak lenni.
* Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél.
Van a díjnak egy melléklete is, mégpedig a következő:
Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, és ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!
Ezt úgy fogtam fel (nem szerepel a szabályok között) hogy olyan könyveket választok, amik az én szívemnek nagyon kedvesek, de mintha nagyon kevesen olvasták csak volna őket, és ezúton ajánlom fel mindegyiküket szerető örökbefogadó szülőknek. A sorrend - természetszerűleg - teljességgel esetleges.
1. Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
...mert csordultig tele van csillogó boldogság- és bánatmorzsákkal.2. Peter Hartling: Öreg John szobát és eget meszel
...mert az idősekkel nem mindig könnyű, de néha nagyon szép.3. Sheila Hocken: Emma meg én
...mert lehet humorral is tekinteni önnön fogyatékosságainkra, a testiekre épp úgy, mint a személyiségbeliekre.4. Kiss Ottó: Javrik könyve
...mert Javrik annyira jó fiú.5. Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek
...mert annyira, de annyira gyönyörű és felkavaró és csodálatos.6. E. Lockhart: A pasilista
...mert a ronda borító intelligens lányregényt takar.7. Robert Cormier: A csokoládéháború
...mert nem mindig okos ötlet megbolygatni a világmindenséget.8. Csepregi Tamás: Szintetikus álom
...mert igenis lehet szeretni Budapestet, és mert annyira szépen összefutnak benne a szálak.9. Jude Deveraux: Madame Zoya látogatói
...mert bár a szöveg néha megbicsaklik, a történet van annyira jó, hogy elviszi a hátán a hibákat.10. B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr
...mert negédes felhangoktól mentesen is lehet erkölcsről, bölcsességről és élettapasztalatról beszélni.+1. C. D. Payne: Lázongó, Leláncolt és Száműzött Ifjúság
...mert iszonyú vicces mind a három.
Rendhagyó módon nem továbbítom se a díjat, se a 10+1 könyvet senkinek. Egyrészt azért, mert már mindenki mintegy két hete túltette magát rajta, másrészt pedig azért, mert nem is nagyon ismerek senkit. De legyen így: továbbadom mindazoknak, akik ezt most itt olvassák, és akik éppen annyira szerették volna megkapni, mint én, de senki sem gondolt rájuk.
tagek: EGYÉBKÉNT, LISTA fogocska, lista
még nincsenek kommentek
10-08-02
- » A bátor olvasó identitása
- 2010. 08. 02. 21:58
Mostanában - az elmúlt években -, amióta tudatosabban olvasok, mint régen, rendszeresen gyötörnek kételyek. Egészen pontosan az a kérdés aggaszt mélységesen, hogy biztos jó dolog-e olvasni, értem ezalatt azt, hogy hasznos-e, egészséges-e, produktív-e. Vezet-e valahová. Mert az nem kérdés, hogy én végtelenül élvezem, és nagyjából a túlélésem kulcsa, és nem hiszem, hogy tudnék írott szó nélkül élni. Mégis, egészségtelennek gondolom azt, ahogy a tulajdon életem elől is a könyvek közé menekülök.De amikor a miértek körül kezdek kutakodni, rendszeresen falakba ütközöm. Miért is erőltetjük, hogy minden gyerek olvasson? Miért is nem elég, ha az olvasás csupán egy régimódi szubkultúra élvezetévé válik? Miért fontos nekem személy szerint, és miért fontos a világnak, ha fontos egyáltalán?
Megvan nekem is valahol A Félőlény, de a két évvel ezelőtti költözés óta nem találom. Nem olvastam korábban, megvettem, aztán feltettem a polcra, és eltűnt. Aztán, nem is olyan régen megszólított a könyvtárban, és hazahoztam, és valami váratlan és megmagyarázhatatlan történt. A lehető legmeglepőbb forrásból kaptam egyszer csak megnyugtató válaszokat.
A világ tele van veszélyes és szörnyű dolgokkal, gyakorlatilag egy élhetetlen világban élünk. Nincs menekvés, mindenhova beférkőzik a gonosz, az elviselhetetlen. Nincs más megoldás, mint megteremteni a magad kis mikrokozmoszát, amit a magad képére formálhatsz, a magad történeteivel, a magad gondolataival. Nem több, mint egy kuckó a Kiserdő mélyén, ahova visszavonulhatsz a világ elől.
Mert a történet több, mint a könyv maga. A könyv pusztán tárgy, és mint olyan, múlandó. De ami benne foglaltatik, ha már bőr alatt van, örök. És ha gondosan kipárnázzuk magunkat "bőr alatt" történetekkel, gondolatokkal, és tapasztalatokkal, akkor attól kezdve nem tud ártani nekünk a világ összes szörnyetege sem, nem tudnak megvezetni, nem tudnak becsapni, és van hova visszavonulnunk feltöltődni.
Olyan bájosan, olyan szeretettel, és olyan magával értetődően közölte ezt velem Békés Pál, hogy sírhatnékom támadt tőle. És egy kicsit még most is.
Vélhetőleg nagyon cukormázas lesz ez most, de muszáj leírnom: olyan ez, mint ha kételyeim támadtak volna a választott hitvallásomat illetően, és egy felsőbb hatalom megnyugtatóan eloszlatta volna őket. Olvasó vagyok. Az is voltam az elmúlt hosszú évek során, és az is maradok. Nincsenek már kételyeim.
tagek: KÖNYV bekes pal, magyar, mese, mora, olvasasrol
még nincsenek kommentek
10-07-08
- » Morgolódik egy karakteren
- 2010. 07. 08. 16:28
Kicsinyes tőlem, tudom. De ahányszor meglátom, hogy karakter, sikoltozni tudnék. Van rá szép magyar szó, úgy mondják, hogy szereplő. Próbáltam lenyelni a kitöréseimet, győzködtem magam, hogy csak túlérzékeny és finnyás vagyok. Aztán fellapoztam mindenféle kézikönyveket, és az alábbi eredményekre jutottam:
character1. jelleg, jellemző vonás, saját(os)ság
2. jellem, karakter man of character jellemes ember
3. karakter, betű
4. szereplő, alak, figura
5. (különös) alak, pofa shady character gyanús, zűrös figura
6. [írott] referenciaLázár-Varga: Angol-Magyar szótár, 2009., 174-175. oldal
karakter gör1. jellem
2. jellemszilárdság, lelkierő
3. jellegzetesség, jellemző vonás
4. nyomd írásjel (betű, szám, stb.); vmely meghatározott fajtája
5. inf több elemből kialakított írásjel(Bakos : Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, 1997., 382. oldal)
karakter* jellem
* lelkierő, jellemerő, jellemszilárdság
* jelleg, jellemző vonás, jellegzetesség
* betű, írásjel, leütés(Tótfalusi: Idegen szavak magyarul, 2001., 135. oldal)
karakter
<vkié> jellem
<vmié> jellegszereplő
<irodalmi műben> alak
<darabban, filmben hivatásszerűen játszó, kül. ha férfi> színész
<eseményben, tevékenységben:> rész(t)vevő
<ill. műsorban, rendezvényenyen> közreműködő
<aki vhol ott van, vmiben részt vesz> jelenlevő(O. Nagy - Ruzsiczky: Magyar szinonimaszótár, 1980., 192. és 370. oldal)
karakter
* jellem, hajlam, természet, alaptermészet, lelkialkat
* jelleg, jellegzetesség, sajátosság, jellemző vonás
* egyéniség, jellemszilárdság, lelkierő
* (szak) írásjel, betű, leütésszereplő II (fn)
* színész, aktor (rég), statiszta, figurás (rég)
* alak, figura(Kiss: Magyar szókincstár, 2001., 415. és 796. oldal)
karakter'jellem'; jelleg': a táj délszaki karaktere
'<összetétel előtagjaként> egy-egy uralkodó jellemvonást kidomborító': karakterszínész, karakterszerep
'<számítástechnikában> a szöveg alapegysége, egy betű, szám, írásjel vagy szóköz'* Nemzetközi szócsalád a latin character ('bélyeg'; 'sajátság') nyomán; ez a görög kharaktér ('véső, véset, bélyeg, jelleg, jellemvonás') átvétele, forrása a kharasszó, tkp. kharak-szó ('bevés') ige.
(Tótfalusi: Idegen szavak etimológiai szótára, év nélkül, 195. oldal)
konklúzió :) összegzés
Az angol "character" szó jelent többek között szereplőt is, de a magyar nyelv külön szót használ rá.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Most sokkal jobban érzem magam. :)
tagek: EGYÉBKÉNT nem konyv csak hiszti, sznobvagyok
6 komment
10-07-04
- » Olasz lélek, olasz szív
- 2010. 07. 04. 0:36
Eddig is tudtam, hogy vannak könyvek, amiket bizonyos korban kell elolvasni ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Ha elmulasztod a megfelelő pillanatot, akkor nincs mit tenni, a kár megesett, és nem lehet már orvosolni. A Szív olyan könyv, ami mindig a látóteremben volt: épp csak saját példányom nincs belőle. Mindenütt láttam, többször ajánlották is, még talán meg is fogdostam, de nem olvastam el egy számjegyű koromban.Nem rossz könyv, nem is volna tisztességes ilyesmit állítani. Mélységesen kedves. Telis-tele van érzelmekkel, és nem ám a közel-kelet európai visszafogott fajtával: csupa túláradó öröm és bánat, csókok, könnyek, ölelések. Mindenki mindenkit megérint, tanárokat, szülőket, osztálytársakat, idegeneket, annyira intenzíven, hogy már néha-néha lúdbőröztem tőle.
Adva van közel ötven, tíz év körüli kisfiú, egy olasz népiskola harmadik osztálya, egy szomorú, ámde bölcs és szeretetteli tanító. A másodlagos szereposztásban jelen van egy erkölcscsősz édesapa és egy csupa szív anyuka. Folyamatosak a történések, csupa apró-cseprő mindennapi jelenség, amikből felépül az elemisták élete - semmi különleges. A cselekménynél sokkal fontosabb az érzelmi hangszín, ami megüli az egész kis zöld könyvet. Csupa Erkölcs, Nemesség, Hazafiság, Helyes Viselkedés és Jóság, így, csupa-csupa nagybetűvel.
Enrico naplójában örökíti meg a tanév történéseit, de kissé rendhagyó napló az övé, ugyanis nem a szigorúan titkos típusba esik. A szülei is olvassák, a nővére is olvassa, és időről időre hozzáteszik a maguk véleményét, leveleket írnak a helyes ösvényről időnként letérő kisfiúnak. Enrico mindannyiszor magába száll, és helyrehozza az okozott, többnyire nem túl komoly kárt.
Ezen felül pedig minden hónapban lediktál a tanító úr egy elbeszélést egy kiváló olasz hazafiról, akik többször adják életüket a nemes célért, mint ahányszor nem, és ezek a történetek szintén bekerülnek a naplóba. Szájbarágós, erkölcsnemesítő olvasmányok ezek, megvallom, egyszer-kétszer már kedvem támadt átlapozni rajtuk, vagy félhangosan tippelgettem, hogy "ez is meghal-e a végén".
A lényeg azonban nem ez. Nem az, hogy kicsit nehezen rágtam át magam rajta, csaknem egy hétig küzdöttünk egymással, Enrico meg én. Nem is az, hogy kissé negédesnek és megmondósnak találtam. Hanem az a fontos - és itt a hangsúly -, hogy nincs elvi hiba a könyvben. Következetes, ugyanazt a hangulatot, ugyanazt az életeszményt követi az első oldaltól az utolsóig (és nem direktebb, mint mondjuk Eleanor H. Porter Pollyanája az Élet játékában). Biztosra veszem, hogy ha tizenöt évvel korábban olvasom, ha kedvenc könyvem nem is lesz, de élveztem volna.
És ez a gondolat vezetett el a legfőbb felismerésre végül: egy bizonyos korig a gyerekeknek ha nincs is szüksége rá, de szívesen veszik, vagy legalább is nem bánják a "megmondást". És alapvetően nincs is ezzel baj. Nem merek általánosítani, és minden gyerekre vonatkoztatni, de magamról tudom, hogy nagyon szerettem az olyasfajta útmutatást, hogy hogyan kell helyesen viselkedni, mi az etikus megoldása egy helyzetnek, és főleg, hogyan kell jó embernek lenni. Egyfajta kézikönyvet kerestem - és talán keresek még ma is - arról, hogy mik az élet játékszabályai.
A nagy kár csak az, hogy egy bizonyos kor fölött az ember már nem viseli jól a kinyilatkoztatást. Nem szereti, ha levonják számára a tanulságokat, és előre megrágják a mondanivalót. A másik nagy kár pedig az, hogy ennek a bizonyos kornak - bármennyi lett légyen is - már fölötte vagyok. Ezért nem tudtam maradéktalanul élvezni a Szívet.
tagek: KÖNYV 19szazad, edmondo de amicis, gyerek, kanon, klasszikus, mora, olasz
még nincsenek kommentek
10-06-12
- » A folytatásokról
- 2010. 06. 12. 23:29
Millió és egy módja van annak, hogy folytassunk dolgokat. Számtalan módon lehet hozzáállni, és korlátlanul rendelkezésre állnak végkifejleti variációk is.
Van olyan, aki már a kezdet kezdetén megmondja, hogy a történet, amit el kíván mesélni olyan nagy, hogy nem fogja tudni egy könyvbe belezsúfolni. J. K. Rowling már a kilencvenes években sem titkolta, hogy hét regényre tervezett. Görgey Etelka leszögezte, hogy a Csodaidők tetralógia lesz. Meg Cabot váltig állította, hogy a Neveletlen hercegnő naplója tizenkettő, a Hívószám 1-800 pedig négy kötetes lesz, még ha ezekből végeredményben tíz és öt lett is. Nem tudom, mi volt a helyzet eredendően C. D. Payne Nick Twisp-trilógiájával vagy Henning Mankell Joel Gustafson-sorozatával, de nekem mindkettő elég tudatosan tűnt három- illetve négykötetesnek.Olyan is van, aki csak azt ígéri meg, hogy folytatni fogja, de nem tisztázza, hogy meddig. Tart, ameddig tart. Példának okáért említeném Douglas Adamset és a Galaxis útikalauzt, Arthur Ransome-ot és a Fecskéket és a Fruskákat, Sue Townsendet és Adrian Mole-t, Laura Ingalls Wildert, Louisa May Alcottot és a Kisasszonyokat, Lucy Maud Montgomery-t és Anne Shirley-t, Tove Janssont és a Múminokat, vagy a szívem csücskeit, Lawrence Blockot és Bernie Rhodenbarrt, a betörőt. (Említhetnék még, főleg a gyerekirodalomból ezeknél sokkal brutálisabb példákat is, mint mondjuk Thomas Brezina komplett munkásságát, vagy a számomra érthetetlen módon népszerű Geronimo Stiltont.)
A leggyakoribb eset, amennyire meg tudom ítélni, mégsem ez, hanem az, amikor a szerző ír egy sikeres könyvet, és képtelen elszakadni a sikertől vagy a szereplőitől vagy a világtól, amit megalkotott, és ezért aztán folytatja tovább, ír még egyet, vagy ír még sok másikat. Ebben a családban több altípust tudok megkülönböztetni, például van, amikor jól sikerül, és van, amikor nem.
Tipikusan jól sült el, mikor Philip Pullman az Északi fény című regényét átnevezte Arany iránytűnek és írt hozzá még két nagyon jó kötetet. A három együtt átütő erejű tud lenni, de a folytatások agyonvágták azt a katarzist, amit csak az Északi fény tudott magában adni. Jól sikerült az is, mikor E. Lockhart úgy találta, hogy a The Boyfriend List (magyarul A pasilista címmel jelent meg, a folytatásai nélkül, nagy bánatomra) méltó még folytatásokra. Jó a második és a harmadik könyv is, igazán nagyon jó, hiteles és okos, éppen olyan, amilyennek az intelligens lányregénynek lennie kell, és nem kételkedem (legfeljebb aggódom) a negyedik, és egyben utolsó színvonalát illetően sem. De mivel mind a három egyformán jó és okos, már nem is olyan nagy szám, hogy a Pasilista mennyire jó volt.Mostanában olvastam egy olyat is, ami talán egyedülálló ilyen szempontból, mikor a folytatás csak egészen lazán kötődött az első kötethez, utaltak persze rá, beszéltek róla, hiszen az egész új történet a régire épült, de teljesen másról szólt, más volt az elbeszélője is, és mégis sikerült teljesen más fénybe vonnia az első kötetet. Szívesen mondanék címet is hozzá, de ez egyelőre nem publikus, viszont ha valaki tud még ilyeneket, mindenképp jelezze.
De a legjellemzőbb, sajnos, amennyire megfigyeltem az az eset, amikor a folytatás egyszerűen nem tud akkorát szólni, mint az eredeti szólt. Török Sándor csodát művelt a Kököjszi és Bobojszával, és be is fejezte a történetet, mikor Andristól búcsút vettek a törpék. Ezek után súlyos stratégiai hiba volt a Gilikotiban átruházni őket Andris kishúgára, ezzel Kököjszi és Bobojsza a saját lojalitásukat hazudtolták meg. Szalay Lenke a Mogyoró (és talán a Mogyoró kinövi a kabátját) után már nem tudott mit kezdeni a kislánnyal, hiába lett belőle nagylány, nem volt már bájos, nem volt már olyan. Ken Follett-et nem olvastam, de hasonló véleményeket hallottam a Katedrális - Az idők végeztéig vonalról is. Robert Cormier Csokoládéháborúja remekmű, a Túl a csokoládéháborún már csak egy átlagosan jó regény. Chris Moore-tól a Biff evangéliuma annyira jó, amennyire csak vicces könyv jó lehet, A leghülyébb angyal pedig annyira rossz, amennyire csak olvasható könyv rossz tud lenni. Lois Lowry: Az emlékek őre egy nagyon jól kitalált világban játszódó (bár nem túl eredeti) történet, de a Valahol, messze és a Hírvivő, ami egy szomszédos világot, és a kettő összekapcsolását próbálja megmutatni már közel sem olyan jól kitalált, és nem túl eredeti történetet mutat. Hector a boldogságnak nem hiába eredt a nyomába (Francois Lelord) de amikor a szerelmet kutatta, az kifejezetten unalmas volt, bár az új könyv, a Hector a múló idő nyomában kicsit kompenzált érte. Sokat lehetne még mondani. Celia Rees: Bűbájos Mary és utána a Farkasszem, Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja és utána a Szirmok a hamuban. P. L. Travers első három Mary Poppins kötete, és utána a további kettő. Meg Cabot: Egy igazi amerikai lány, és a semmitmondó folytatása.És még olyan szerzők is vannak, akik egyszer kitaláltak szereplőket, és soha többet nem tudták elengedni őket. Hugh Lofting és Doktor Dolittle, L. Frank Baum és Oz országa, Arthur Ransome és a Walker gyerekek, G. Szabó Judit és Anikó, Mari és Éva, L. M. Montgomery és Avonlea lakói, Louisa May Alcott és a Kisasszonyok...
Talán érdemes lenne listába szedni azokat a szerzőket, akik kategorikusan elzárkóznak a folytatásos regény elől. Legjobb tudomásom szerint Kurt Vonnegut például nem írt folytatásokat (igaz, voltak visszatérő szereplői), de így volt vele Szabó Magda is, és így van vele Nick Hornby, vagy Jodi Picoult (bár nála is vannak újra felbukkanó szereplők). Kik vannak még?
Volt már dolgom trükkösebb könyvekkel is. Olyanokkal, amikről csak a végén derül ki, hogy ennek még lesz folytatása is, mégpedig onnan, hogy az utolsó oldalon még mindig egyetlen felmerült kérdést sem válaszoltak meg. Adott esetben átrágod magad, mondjuk négyszáz oldalon, és a végére nem oldódik meg semmi. Ez egy tisztességtelen műfaj, ettől, ha idején észreveszem a veszedelmet, óvakodom.A másik, amitől szintén óvakodom, az a szerző halála utáni folytatás. Ennek két típusát ismerem, az egyik a hullarablás esete, a fiókok felforgatása és a számítógép jelszavának feltörése, mint mondjuk Vonnegut és az Ördögcsapda vagy Douglas Adams és A kétség lazaca esetében történt. (Mind a két kötet itt van a polcomon, és lehet, hogy soha nem fogom egyiket sem elolvasni. Egyrészt meg kellett vennem őket, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha nem tettem volna meg, másrészt viszont az elolvasásuk szóba sem jöhet, mert azt sem bocsátanám meg magamnak.) Tudtommal készült Nabokovnak is egy kötete azzal a szlogennel, hogy "A regény, amit a Mester soha nem akart, hogy napvilágra kerüljön", ami már önmagában is kiborító. (Salingert nem sorolom ide, úgy tudom, ő egyértelműen kódolta, hogy mit lehet kiadni, és mit nem. És mivel ő határozottan nem akarta, hogy az írásai még életében megjelenjenek, az ő utódjainak eljövendő cselekedetei más megítélés alá esnek, mint amikor félkész, soha nem közönségnek szánt szövegek kerülnek nyomdába.)
A másik típus az, amikor a hagyaték kezelői / jogtulajdonosok felkérnek valakit, hogy a szerző után maradt jegyzeteket rendezze könyvvé. Ebbe a kategóriába aktuálisan Eoin Colfer Galaxis-parafrázisa, a Ja, és még valami.. esik, vagy, kevésbé aktuálisan, de annál felkavaróbban Virginia C. Andrews, aki más hosszú évtizedek óta halott, de a nevében még mindig jelennek meg új könyvek, amiknek már semmi közük az ő jegyzeteihez és terveihez sem - és történik mindez a családja felbujtására és támogatásával.
Hogy mindezt miért szedtem listába, és miért izgat ennyire a folytatás lehetősége és mikéntje? Hát, ez bizony nagy kérdés. :)
tagek: EGYÉBKÉNT, LISTA folytatas, irasrol, lista
2 komment
